AVENGED SEVENFOLD: Statica EP

Az már önmagában érdekes ötlet, hogy alapítasz egy zenekart, kitalálsz hozzá egy teljesen új identitást, aztán a saját koncerteden saját magad előtt lépsz fel vele – különösen, ha egy olyan kaliberű bandáról beszélünk, mint az Avenged Sevenfold. Az viszont már egészen vad irányváltás, hogy a modern hard rock és metal olyan óriásai, akik olyan dalokat írtak, mint az Unholy Confessions, a Bat Country vagy a Nightmare, egyszer csak előállnak egy négyszámos, cyberpunk-ihletésű, synthwave-es elektronikus EP-vel. Tematikailag a kiadvány pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol az előző lemezük, a Life Is But a Dream… abbamaradt: ugyanabban a szürreális, nihilista ürességben. Szó esik a tömegmédia és a materializmus képlékenységéről, a mesterséges intelligencia járványszerűen fertőző hamisságáról, és még jó néhány hasonlóan vidám témáról. Ami a zenét illeti, ez továbbra is Avenged Sevenfold – csak éppen szintetikus produkcióba csomagolva. M. Shadows dallamvezetésének jellegzetességei ugyanúgy felismerhetők, ahogy Synyster Gates gitárjátéka és szólói is, csak mindez egy pixeles, digitális neonréteget kapott. Shadows hangját az összes számban autotune és vocoder torzítja, de nem abban az értelemben, ahogy ezeket általában használni szokták: nem a hibák elfedésére vagy arra, hogy palástolják, ha az előadó nem tudja eltalálni a megfelelő hangokat. Itt a cél tudatosan a digitális és szándékosan embertelen megszólalás. Ugyanez igaz a gitárokra is. Az EP-n gyakorlatilag nincs olyan pillanat, amikor valódi, torzított elektromos gitárként szólalnának meg. Folyamatosan MIDI-n, szintetizátorokon és ki tudja még milyen mágikus-misztikus összetevőkön keresztül manipulálják őket. Ehhez jönnek a régimódi, 8-bites hangeffektek, a sub-basszus, és a Kanye West-izmusok. A Rejoice egyik szekciója akár egyenesen Kendrick Lamar DAMN. albumáról is származhatna. De megjelennek Kavinsky-féle synthwave-elemek is, és hangulatában engem leginkább a Radiohead Kid A lemezére emlékeztetett. Ha valaki csak ezt hallaná, aligha gondolná, hogy ugyanarról a zenekarról van szó. Viszont mindez egyáltalán nem trollkodás, ahogy azt sokan gondolták – vagy remélték. Száz százalékig szándékos határfeszegetés és provokáció. Azok számára pedig, akik hallották a Life Is But a Dream…-et, különösen az olyan dalok után, mint a We Love You, mindez nem sokkoló. Sokkal inkább, mintha a banda csak még egy lépéssel mélyebbre ment volna a nyúl üregében. Ráadásul már a 2007-es selftitled albumuk Lost című dalában is ugyanilyen túlzással használták az autotune-t. Persze a szélesebb közönség azon része, akiknek a Hail to the King a kedvenc Sevenfold-lemezük, és a Call of Duty Zombies révén ismerték meg a zenekart, ki fognak akadni, hogy ők nem hajlandóak újra és újra ugyanazt az albumot kiadni. Ez valahol érthető is – az emberek irtóznak a változástól. De akár tetszik az irány amerre haladnak, akár nem, a művészetnek pontosan erről kell szólnia. Amikor egy zenekar elkezdi évtizedeken keresztül ugyanazt a zenét gyártani anélkül, hogy bármilyen módon fejlődne vagy változna – rád nézek, Metallica –, egy idő után elveszíti kulturális értékét. Árucikké válik, csak éppen néhány évente kap egy kissé új ízt. Bár én sem fogom mindennap ezt az EP-t hallgatni, sokkal jobban örülök annak, hogy a zenekar azt csinálja, amit valóban csinálni akar, és nem azzal foglalkoznak, hogy az emberek mit szeretnének hallani tőlük, hanem ténylegesen próbálnak közölni valamit, ahelyett, hogy behódolnának a zeneipar elvárásainak. Ebből a szempontból pedig a Statica az Avenged Sevenfold egyik legnagyszerűbb albuma és teljesítménye. Nem feltétlenül zeneileg, de művészileg biztosan. Azok számára pedig, akik ki nem állhatják ezt az EP-t, a zenekar végül is okkal adta ki Statica néven. Nyugodtan lehet úgy tenni, mintha egy teljesen más projektről lenne szó, és soha többé nem kell meghallgatni. LETÖLTÉS VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2026. szeptemberi számából.

megtekintés     »     avenged sevenfold, statica