COMBICHRIST: The Venom In The Mouth Of God

Általában mindig várakozással tekintek egy-egy új Combichrist-albumra. Az almúlt húsz évben megbízható zászlóshajói voltak az általuk képviselt EBM/industrial stílusnak, bár azért időnként hullámzó minőségben. Stílusteremtő bandáról beszélünk, az aggrotech/hellektro vonal talán legjelesebb neve az övék, viszont egy idő után folyamatosan bele-bele kóstoltak az industrial metal világába is, aztán az arány el is tolódott erre. Persze Andy LaPleuga és csapata nagyon érzi mindkét világot, de sokan, akik kezdetektől követjük őket néha úgy érezhettük, hogy beálltak a sorba egy sokadik Die Krupps/Rammstein-klónnak. Talán ezt LaPleuga is érezte, mert végre az új, tizenegyedik stúdióalbumon sikerült tökéletes egyensúlyba hozni a két világot, és talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy létrehozni az ultimate Combichrist-soundot. Úgy sikerült visszanyúlni a kezdeti aggrotech időkhöz, hogy mégis megmaradt a feszes metal sound is, aminek köszönhetően egy sodró lendületű albumot kapunk amire ugyanolyan jól lehet táncolni, mint headbangelni. A nyitó ODR és a Desolation párosa jó példa a fentiekre, ebben a két dalban mintha összefoglalnák mindazt, ami a zenekar zenéjében történt az elmúlt 20 évben. Mindez a The Future Is a Memoryban csúcsosodik, ekkorra teljes mértékben biztosak lehetünk benne, hogy LaPleuga nem nosztalgiázni akar a korai sound visszahozatalával, hanem valóban megtalálta a tökéletes mixet. Persze akik a banda metalosabb világát keresik, azok sem járnak rosszul. A Born Deströyer vagy az S.T.F.U. hozzájuk szól inkább, de itt is megtartva az egészséges egyensúlyt a hangzásban. Nem különálló stílusú dalok csokra ez, hanem egyazon érme két oldala, ami ráadásul folyamatosan pörög. Sőt, nem csak az arányokat sikerült végre tökéletesen eltalálniuk, hanem néhány igazán kiemelkedő dalt is feldobtak a lemezre. A Venom egy gonosz, lassan építkező, a Ministry sötétebb korszakát idéző dal, biztos vagyok benne, hogy pár év múlt ott lesz a nagy industrial klasszikusok között. A záró Second Ending (We Have Been Here Bofore) pedig egy szokatlanul nagyívű dal a csapattól. Az egyszerű, akusztikus gitárral induló, majd eleinte szinte csak az énektémával operáló dal kezdetben még a Depeche Mode-ot is megidézi, hogy utána már-már elmenjen a psy trance-ig és vissza. Tökéletes dal, amit épp úgy le lehet játszani egy metal buliban, mint egy goa partyn is. Szeretem az ilyeneket! Összességében egy nagyon jó kis lemezt rakott le elénk a csapat, amit így bő 20 év után akár egy új korszak első lemezének is betudhatunk. LETÖLTÉS VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2026. szeptemberi számából.

megtekintés     »     combichrist