2026. 08. 28. 11:46 » kritika
kiadó: Metal Blade Records
»
szöveg: Schmidt Péter
Kíváncsi leszek, a harmadik albumok közhelyszerűen emlegetett sorsfordító mivolta vajon megvalósul-e a német The Night Eternal esetében. Az biztos, hogy a csillagok még sosem álltak olyan kedvezően a számukra, mint most: az undergroundban amúgy komoly respekttel bíró Ván Recordsszal való kooperáció évei után a Cold Velvet immáron a jóval masszívabb anyagi és infrastrukturális hátterű Metal Blade égisze alatt jelenhetett meg, és – ami még fontosabb – maga a friss zeneanyag is komoly bizakodásra ad okot. Elődje, a 2023-as Fatale album nálam konkrétan az év lemeze volt a maga idejében, úgyhogy nem csekély elvárásokat támasztva hallgattam meg először, majd aztán többször is az aktuális nyolcdalos, 41 perces eresztést. Két dolog tűnt fel szinte rögtön a legelején: egyrészt a megszólalás vett valahogy egy rétegzettebb, organikusabb hatású, egyúttal kevésbé fémes, inkább amolyan darkos-rockos irányt, másfelől maga a muzsika is kicsit szellősebb és dallamosabb lett. Nincs szó nagy irányváltásról, és mindezek mellett a hagyományos metalalapok jelenléte is jól kitapinthatóan megmaradt, de az egész anyag kisugárzása valahogy érzelmekkel telibb és egyben letisztultabb, mint korábban bármikor. Készítői hallhatóan rengeteg munkát fektettek az albumba, és ebbe nemcsak a valóban jó érzékkel megírt dalok értendők bele, hanem éppen úgy a stúdiós produkció meg a minden korábbinál magabiztosabb és kiérleltebb énektémák is. Ha esetleg még nem hallottad volna a brigádot, akkor valami olyasfajta megközelítésű muzsikára számíts tőlük, amilyet – nagy vonalakban – mondjuk az Unto Others vagy a szép emlékű In Solitude irányából ismerhetsz. Az új lemezzel akkorát mondjuk nem léptek előre, mint utóbbiak a 2013-as Sister kiadásával (ami történetesen náluk is a harmadik korong volt), de a stagnálás elkerülésére való törekvés így is egyértelmű, ami mindenképpen dicséretet érdemel. Valahol mélyen az Iron Maiden és a Mercyful Fate megteremtette alapok is benne vannak ebben a nyolc, okosan felépített, tartalmas és lendületes szerzeményben, ugyanakkor mondjuk a Moonspell vagy a Paradise Lost felől érkezve is találhatnak kapcsolódási pontokat a bandára kíváncsi érdeklődők. Melankolikus, elvágyódós, sötét, néhol egyenesen túlvilági atmoszféra lebeg a dalok felett, ám egyúttal tűz és élet is lobog bennük – nehéz ezt a kettősséget körbeírni, ezt tényleg hallani kell. A hangulatteremtésben kulcsszerepe van a tamokat sűrűn végigpörgető, néhol szinte rituális-törzsi jellegű dobjátéknak, meg a Rob Richter/Henry Käseberg páros sötéten szikrázó gitárjátékának, amire Ricardo Baum darkos-moonspelles orgánuma teszi fel a koronát. Csúcspontokról szólva a drámai erejű Eurydice (Don’t Look Back) mindenképpen említést érdemel, akárcsak a hatásosan húzós Shapes Of Sorrow, ami után az epikus felépítésű, nagyobb lélegzetű Dance On Crimson Ground zárja le az albumot. Számomra az év egyik különösen fontos lemeze a Cold Velvet, kíváncsi leszek, hoz-e majd komolyabb áttörést a zenekarnak. Megérdemelnék. × × × „Szinte minden benne van ebben a zenében, ami sikerre predesztinálná a The Night Eternal zenekart, ha volna igazság a földön. Cure-os melankólia, a dark korszak legjava, izgalmas gitártextúrák, csodás harmóniák, fülbemászó dallamok. S persze slágergyanús szerzemények, a szó legnemesebb értelmében.” – Gyuricza Ferenc / 9 „Az egyik kedvenc kortárs heavy metal zenekarom továbbra is képtelen hibázni. Ezt a fajta baljós, borzongató hangulatot csak a svéd Attic képes így elcsípni, és ugyan a Cold Velvet tényleg hoz egyfajta letisztulást, a The Night Eternal dallamérzékenysége továbbra sem lel érdemi kihívóra.” – Bali Dávid / 8
Hallgasd meg a zenekar Bandcamp-oldalán!
megtekintés » the night eternal
RUSSIAN CIRCLES:
Nine
Közel 20 évnyi közös zenélést követően, a kilencedik nagylemezhez érve aligha lehet reális elvárás egy zenekarral szemben, hogy meghökkentsenek vagy megváltoztassák a róluk kialakult képet. A chicagói Russian Circles pedig nem is tett mást, mint pontosan azt hozta, amit érdemes e...
kritika
TYGERS OF PAN TANG:
Electrifyed
A brit heavy metal történetében jó néhány olyan makacs zenekar van, amely következetesen kitart a saját identitása mellett. A Tygers Of Pan Tang ezek között is különleges helyet foglal el: a NWOBHM hajnalán három olyan albumot adott a műfajnak, amelyek megmutatták, hogy a brit heavy...
kritika
JESS BY THE LAKE:
Human
A szóban forgó Jess nem más, mint Jasmin Lempinen, aki a kb. 15 évvel ezelőtti okkult/retro rock-hullám egyik figyelemreméltó zenekara, a Jess And The Ancient Ones énekesnője volt 2025-ig. A zenekar több remek albumot, EP-t jelentetett meg, de a 2021-es Vertigo óta nem adtak ki semmit, l...
kritika
KILLER:
The Grand Finale
A trióban üzemelő belga Killer (annak idején nem sokat agyalhattak a névválasztáson) hazája rock/metal szcénájának egyik legrégebbi motorosa, akik számára az új albummal érkezett most el az önkéntes búcsú ideje. Közel fél évszázadnyi működésük és kitartásuk ténye még ...
kritika