THE NIGHT ETERNAL: Cold Velvet

Kíváncsi leszek, a harmadik albumok közhelyszerűen emlegetett sorsfordító mivolta vajon megvalósul-e a német The Night Eternal esetében. Az biztos, hogy a csillagok még sosem álltak olyan kedvezően a számukra, mint most: az undergroundban amúgy komoly respekttel bíró Ván Recordsszal való kooperáció évei után a Cold Velvet immáron a jóval masszívabb anyagi és infrastrukturális hátterű Metal Blade égisze alatt jelenhetett meg, és – ami még fontosabb – maga a friss zeneanyag is komoly bizakodásra ad okot. Elődje, a 2023-as Fatale album nálam konkrétan az év lemeze volt a maga idejében, úgyhogy nem csekély elvárásokat támasztva hallgattam meg először, majd aztán többször is az aktuális nyolcdalos, 41 perces eresztést. Két dolog tűnt fel szinte rögtön a legelején: egyrészt a megszólalás vett valahogy egy rétegzettebb, organikusabb hatású, egyúttal kevésbé fémes, inkább amolyan darkos-rockos irányt, másfelől maga a muzsika is kicsit szellősebb és dallamosabb lett. Nincs szó nagy irányváltásról, és mindezek mellett a hagyományos metalalapok jelenléte is jól kitapinthatóan megmaradt, de az egész anyag kisugárzása valahogy érzelmekkel telibb és egyben letisztultabb, mint korábban bármikor. Készítői hallhatóan rengeteg munkát fektettek az albumba, és ebbe nemcsak a valóban jó érzékkel megírt dalok értendők bele, hanem éppen úgy a stúdiós produkció meg a minden korábbinál magabiztosabb és kiérleltebb énektémák is. Ha esetleg még nem hallottad volna a brigádot, akkor valami olyasfajta megközelítésű muzsikára számíts tőlük, amilyet – nagy vonalakban – mondjuk az Unto Others vagy a szép emlékű In Solitude irányából ismerhetsz. Az új lemezzel akkorát mondjuk nem léptek előre, mint utóbbiak a 2013-as Sister kiadásával (ami történetesen náluk is a harmadik korong volt), de a stagnálás elkerülésére való törekvés így is egyértelmű, ami mindenképpen dicséretet érdemel. Valahol mélyen az Iron Maiden és a Mercyful Fate megteremtette alapok is benne vannak ebben a nyolc, okosan felépített, tartalmas és lendületes szerzeményben, ugyanakkor mondjuk a Moonspell vagy a Paradise Lost felől érkezve is találhatnak kapcsolódási pontokat a bandára kíváncsi érdeklődők. Melankolikus, elvágyódós, sötét, néhol egyenesen túlvilági atmoszféra lebeg a dalok felett, ám egyúttal tűz és élet is lobog bennük – nehéz ezt a kettősséget körbeírni, ezt tényleg hallani kell. A hangulatteremtésben kulcsszerepe van a tamokat sűrűn végigpörgető, néhol szinte rituális-törzsi jellegű dobjátéknak, meg a Rob Richter/Henry Käseberg páros sötéten szikrázó gitárjátékának, amire Ricardo Baum darkos-moonspelles orgánuma teszi fel a koronát. Csúcspontokról szólva a drámai erejű Eurydice (Don’t Look Back) mindenképpen említést érdemel, akárcsak a hatásosan húzós Shapes Of Sorrow, ami után az epikus felépítésű, nagyobb lélegzetű Dance On Crimson Ground zárja le az albumot. Számomra az év egyik különösen fontos lemeze a Cold Velvet, kíváncsi leszek, hoz-e majd komolyabb áttörést a zenekarnak. Megérdemelnék. × × × „Szinte minden benne van ebben a zenében, ami sikerre predesztinálná a The Night Eternal zenekart, ha volna igazság a földön. Cure-os melankólia, a dark korszak legjava, izgalmas gitártextúrák, csodás harmóniák, fülbemászó dallamok. S persze slágergyanús szerzemények, a szó legnemesebb értelmében.” – Gyuricza Ferenc / 9 „Az egyik kedvenc kortárs heavy metal zenekarom továbbra is képtelen hibázni. Ezt a fajta baljós, borzongató hangulatot csak a svéd Attic képes így elcsípni, és ugyan a Cold Velvet tényleg hoz egyfajta letisztulást, a The Night Eternal dallamérzékenysége továbbra sem lel érdemi kihívóra.” – Bali Dávid / 8

Hallgasd meg a zenekar Bandcamp-oldalán!

megtekintés     »     the night eternal