KAMELOT: Dark Asylum

A die-hard Kamelot-fanok minden bizonnyal tudnának ellenérveket felsorakoztatni a véleményemmel szemben, illetve felhívni a figyelmemet bizonyos nüansznyi különbségekre, elmozdulásokra az egyes újabb keletű albumok hangvétele és eszköztára között. Azonban nekem, aki szimplán csak kedvelem a bandát, már vagy másfél évtizede az az érzésem, hogy Thom Youngblood és zenekara meglehetősen egy helyben toporog. Az ugyancsak aprólékosan kidolgozott, részletgazdag, nagy műgonddal összerakott lemezeket készítő Angrával szemben valahogy ők már jó ideje nem tudnak igazán meglepni egy-egy új hangzóanyagukkal. Amit és ahogy kapunk a frissebb Kamelot-korongokon, az persze hallhatóan rendre nagy energiabefektetéssel és odafigyeléssel készül: komolyan megkonstruált és rétegzett a hangszerelés, hibátlan a hangszeres játék, tetszetősek az énektémák, gondolatébresztőek a dalszövegek és így tovább. Csak amíg a brazil kollégák időről időre tudnak valami váratlant is húzni a jól ismert, kiforrott zenei fordulatok mellé, addig itt mintha ugyanahhoz az eszköztárhoz nyúlna a zenekar újra és újra. A kivitelezés igényességéhez mondjuk kétség sem férhet, Thom erre mindig nagyon kényes volt, a régi stúdiós partner Sascha Paeth pedig ezúttal is leszállította a szokásos szimfo-power hangszerelési megoldásokat. Nekem épp itt csúszik el egyébként a dolog: eltúlzottan soknak érzem a dalokban a rápakolt pluszrétegeket, épp a lényeget nyomják már agyon, a kevesebb egyértelműen több lenne/lehetne. Bármennyire is ezer éve jó cimbora Sascha, és bármennyire egy húron pendülnek Youngblooddal, talán célszerű volna valaki mással, egy földközelibb megközelítésű producerrel nekifutni a következő albumnak. A Dark Asylum egyébként konceptalbumnak készült, tizenöt tracket tartalmaz, és 51 percnyi a játékideje. Szokás szerint jó néhány vendéget vonultat fel, többek között Tobias Sammetet, Clémentine Delauney-t (Visions Of Atlantis, Exit Eden) és a death metalos Miss Chilét, azaz Ignacia Fernándezt. Tárgyszerűen a muzsikába vagy az egyes dalokba egyébként nem tudok belekötni, végső soron azért egész jól el lehet hallgatni a lemezt, bele lehet merülni a sötét-pszicho szövegvilágba, satöbbi. Csak éppen valami váratlant, valami komolyabb pluszcsavart hiányolok innen – meg több letisztultságot és fókuszáltságot. Ha mindezek meglennének, akkor egy ponttal máris többet tudnék adni. Talán majd legközelebb. × × × „Vallom, hogy a Kamelot még nem készített rossz albumot, de már túlságosan kiismerhetővé vált ez a zene, mondhatni szokványossá. Még akkor is, ha nagyon ügyesen lavíroznak ennek a rétegzett, sok összetevőből álló, azonnal felismerhető, egyedi stílusnak az alkotóelemei közt. A dalok persze ezúttal is tele felfedezésre váró, rejtett apró kincsekkel, akár az univerzum. A szokott minőséget hozza ez az album, csak az újdonság izgalma veszett el mostanra.” – Gyuricza Ferenc / 7 „Erről a bandáról mindig a Monty Python klasszikusa ugrik be: »Az csak egy makett!« És kb. ezt gondolom az egész szimfo metal stílusról is, soha nem tudtam komolyan venni. Minden tiszteletem a bandáé, hallatszik, hogy rengeteg munka van a lemezben, de egyszerűen semmi értéket sem találok benne, nem hozzám szól.” – György Zoltán / 6

Hallgasd meg a zenekar Bandcamp-oldalán!

megtekintés     »     kamelot