ALTARAGE: Cogwheel

A 21. század harmadik évtizedében, amikor már úgy tűnik, minden létező zenei extrémitást kimerítettek, nem szabad felelőtlenül „leg”-ekkel dobálódzni, azonban hajlok arra, hogy a spanyol Altarage-et az egyik, ha nem a legextrémebb metalzenekarnak tituláljam, amely valaha felbukkant e sártekén. A trió már a 2015-ös MMXV demó két számában olyan érett pusztítást hajtott végre, hogy nem sok zenekar áll startvonalhoz ilyen kiugró minőséggel. A mai napig rendszeresen előveszem azt a felvételt. A 2016-os Nihl albumtól kezdődően pedig lemezről lemezre átírja az Altarage a death és egyben az egész extrém metal-mezőny térképét. Szinte már letolnak szereplőket erről a térképről, olyan mérvű határkiigazítást végeznek az extrém zenék nehéz levegőjű világában. A Cogwheel a hetedik album. A papíron experimentális death metalt kovácsoló Altarage első lemezei megjelenésekor talán még meg lehetett lengetni egy-két zenekarnevet mint hatást, azonban ezeket lassanként tovafújta a szél és a trió lemezei, mintha soha nem is merültek volna fel e minden szempontból egyedülálló csapat vonatkozásában. Tehát még egyszer: konkrét hatásokat nem érdemes említeni az Altarage kapcsán, legfeljebb egy-két csapat akad, amely az extrémitás hasonlóan vad vizeit korbácsolja fel. A Cogwheel az Altarage eddigi leghosszabb albuma, a bő 74 perces lemezen nem ritkák a 10 perc fölötti dörgedelmek. Korábban sok ultragyors tempóval operált a trió, s ugyan ezek most sem tűntek el, ezúttal a súlyosság más területeit térképezték fel mélyebben. Már az első lemezek idején megfogalmaztam, hogy az Altarage zenéje olyan, mint egy gigantikus fekete kőtömb, amely beláthatatlan, megmászhatatlan, kikezdhetetlen. Van a zenében valami, ami irdatlan, átfoghatatlan méretekkel hozható összefüggésbe, és ami egyszerre precíz és geometrikus, mégis kiszámíthatatlan – rendkívül baljós és nyomasztó. A Cogwheel szerzeményeiben az Altarage stílusában korábban is meglévő elemek bővebb kifejtésre kerültek. Ezek közé tartoznak a lassú tempójú, súlyukat, vaskosságukat tekintve felülmúlhatatlan szegmensek, melyek egy része a sludge legszélével rokon, másutt határozott gépiességet mutat, ami mindig is keresztülszőtte a spanyolok bazaltzenéjét. Az Altarage az a zenekar, ahol minden zenei szélsőségek egy pontban találkoznak, vagyis a masszív gitár/basszus-áradatok konkrétan átadják a helyüket az indusztrializált zajoknak, de dark ambient-hömpölygések is részei a repertoárnak. Más szavakkal: már régen túljutottunk a „kísérleti death metal” nem könnyű lépcsőfokain is. Egyetlen zenekarnevet, nem többet tartok indokoltnak említeni a Cogwheel kapcsn, de nem holmi „hatást” és effélét, hanem egy hasonlóan határledöntő jelenkori brigádot. Ez a Primitive Man. Egyedül az amerikai trió képes felvenni a versenyt – képletesen szólva, mert semmilyen ostoba versenyről nincs szó – súlyosságban az Altarage-dzsel; a Primitive Man és az Altarage közös vonása a mindent legázoló zenei extrémitás mint célkitűzés, ugyanakkor magas szinten hajtják végre a sok kihívást tartogató műveletet. És mindig akad egy-két nagy meglepetés. Ahová az Altarage a Cogwheel albummal elért, ott kevesen maradnak életben, ritka a levegő, sanyarúak az életfeltételek. De aki életben marad, az már akklimatizálódott. Az Altarage zenéjéhez minimum ez szükséges. Nem felkészületleneknek való vidék. LETÖLTÉS VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2026. szeptemberi számából.

megtekintés     »     altarage