SOEN – A38 Hajó

A Soen és az A38 szinte már hagyományosnak mondható „kooperációja” meglehetősen gyümölcsözőnek látszik: eddigi öt budapesti koncertjükből három ezen a helyen került megrendezésre, jómagam is itt láttam őket a legtöbbször. Ezúttal a Reliance album turnéjának keretében érkeztek hozzánk – előzenekar nélkül jöttek, és ennek fényében a tizenhárom dalos, nagyjából 70 perces programjuk bizony különösen rövidre szabottnak tűnt. Igaz, más egyéb szempontokból nem nagyon volt mibe belekötni, mert a hangzás, a hangulat és maga a zenekar színpadi teljesítménye is igazán rendben voltak. A Hajó gyomra ugyan nem telt meg a rendezvényre, de érzésre úgy kétharmad háznyi publikum azért összejött – a szervezőket nyilván a teltház tette volna boldoggá, komfortérzet szempontjából, nézőként viszont így volt ideálisabb a dolog. Kívülről nézve meglehetősen indokolatlannak tűnő, kb. 20 perces csúszással indult egyébként a műsor – komolyabb malőr ettől eltekintve szerencsére nem történt, már az elején is korrekt módon szólt a zenekar, ahogy pedig haladt előre a buli, úgy lettek még jobban kiigazgatva a hangzásbeli nüanszok. Az intrót követően a Mercenary indította a szeánszot, a további három új lemezes nóta (Primal, Discordia és Indifferent) pedig arányosan elosztva lettek beszúrkodva a régebbi keletű szerzemények közé. Sajnos személyes kedvencem, a Lykaia album ezúttal teljesen kimaradt a szórásból, cserébe viszont az élőben kissé mostohán kezelt korai érából elhangzott a Fraccions a Cognitive korongról, aminek azért tudtam örülni rendesen. Ha csúcspontokat kell kiemelnem, akkor elsőként a libabőrös-hidegrázós Indifferentet mondanám – ez a szinte végig egy szál zongorával lekísért dal igencsak mélyen belenyúlt a legbelsőbb lelki bugyraimba, és valamit ott nagyon megszorongatott. De a ráadást jelentő Illusion/Unbreakable kettős is hatalmas volt, akárcsak kicsivel korábban a Soen egyik legsúlyosabb nótája, a Violence. A frontember Joel Ekelöf meg ahogy szokta, újra csak a tenyeréből etette a közönséget – pedig a pali semmi különöset nem csinál, egyszerűen maga a kisugárzása olyan, hogy nem lehet nem odafigyelni rá. Ő időnként át is öltözött egyébként menet közben, hosszú fekete kabáttól a motoros dzsekin át a katonatiszti egyenruháig több ruhadarabot magára öltött, az adott dal mondandóját alátámasztandó. Ekelöf produkcióján túl Cody Lee Ford baromi ízléses és feelinges gitározása volt még az, ami nagyon elkapott – igazi iskolapéldája a fickó annak, hogy alkalmasint kevés lefogott hanggal is rengeteg mindent el lehet mesélni. Egyetlen fogyatékossága ennek a koncertnek mindösszesen a rövidsége volt – igaz, korábban sem játszottak nálunk hosszú bulikat, de azért három-négy dallal még igazán megtoldhatták volna a mostani repertoárt, szerintem ezt senki nem bánta volna. Hogy egy roppant klisés zárómondattal éljek: talán majd legközelebb. Az Underworld magazin 2026. októberi számából.

megtekintés     »     soen, a38 hajó