DREADNOUGHT: Wars Of Spirit // Wards Of Light

Aki 2024-ben jelen volt a Wayfarer koncertjén a hajón, találkozhatott a Colorado államból származó Dreadnought nevű csapattal is. Nem könnyű őket besorolni, elhelyezni, a lemezek alapján tipikusan 21. századi metal-zenekarként aposztrofálhatók és ezt pejoratív felhang nélkül mondom. A Dreadnought 2013-ban adta ki a Lifewoven debütalbumot, és a folyamatos munka eredményeképp idén ősszel már a hatodik nagylemezt hallgathatjuk meg. A Wars Of Spirit // Wards Of Light kapcsán megállapítható, hogy a csapatra olyan sok zenekar és műfaj hatott, hogy bele sem fognék ezek felsorolásába, mert egy egész oldalt kitenne a lista. Az önismétlés tán nem a legszerencsésebb jelenség, ám a Dreadnought tipikusan az a zenekar, hogy újfent el kell mondanom: a számtalan stílusirányzatból táplálkozó fúziós zenekarok közül azokról mondhatjuk, hogy „célba értek”, amelyeknek sikerült egy legalább valamennyire koherens produkciót létrehozniuk és önállóan lélegző lemezt összerakniuk. Más lapra tartoznak azok a bandák, amelyeket semennyire sem érdekli az összefogottság és az egyensúly. A Dreadnought rengeteg helyről merít, az új album hallatán mégsem érzem úgy, hogy nem érdekli őket az egységesség. Még akkor sem, ha többször is úgy éreztem, hogy talán lehetett volna kevésbé cirkalmasan fogalmazni. A Dreadnought egyik legfontosabb eleme az ének, Kelly Schilling énekesnő/gitáros/billentyűs magas fekvésű hangja, amellyel szinte végig szárnyaló dallamokat produkál. Valahányszor elindul a Dreadnought lemeze, nagy hegyormok felett repkedő lényeket látok mint e dallamok megtestesüléseit, a hegyek, szirtek, kőcsipkék pedig a(z extrém) metal témákat, riffeket, ritmusképleteket szimbolizálják. Azért is helyes ez a kép, mert a Dreadnought látványos/szép lemezborítói, az énekdallamok emelkedettsége, a billentyűsök fennköltsége a hangokat átölelő melankólia ellenére életörömöt, életigenlést sugall. Paradoxnak tűnhet mindez, de egy olyan dal, mint a Serpents Of The Moon egyszerre komor és monumentális, felemelő és súlyos. Örvendetes, hogy a zenekar nem akar mindent belegyűrni egyetlen dalba, ám így is van min meglepődni, ugyanis az énekesnő hörgést is ki tud préselni magából, ahogyan a black/death metalra jellemző sebes riffzivatarokat, tekeréseket is kedveli a Dreadnought legénysége. A szövegek témája egészen aktuális: a technológiai disztópia és az emberi lélek összecsapása. Kortárs zene, kortárs művészet, kortárs problémafelvetés. A Dreadnought ezzel az új albummal azt bizonyítja, hogy lehet sokat markolni és abból élvezetes, értékes művet alkotni. TARTALOM VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2026. szeptemberi számából.

megtekintés     »     dreadnought