HARLOTT: Exsequiis

Az ausztrál Harlott idén pont húsz éve működik, és ez idő alatt a modern thrash egyik legizgalmasabb zenekarává nőtte ki magát a fejjel lefelé lévő kontinensen. A korai lemezeiken még igencsak hallható volt, hogy a thrash legkíméletlenebb, legagresszívabb bandáin szocializálódtak, de a szemléletmódjuk soha nem a retro volt, inkább az újhullám. Leginkább az Extinction című harmadik albumukkal váltak nemzetközivé, ez volt a banda legelső Metal Blade-es lemeze. Negyedik korongjuk, a 2020-ban megjelent Detritus of the Final Age egy igen erős felállással készült, amelyben azóta sem volt változás, és ez az állandóság most érződik a zenében is. A banda nagyjából kétévente adott ki lemezt, ehhez mérten a Detritust meglehetősen hosszú szünet követte. Ennek több oka volt. Ausztrália a Covid alatt teljesen lezárt, a turnézás megszűnt, a stúdiózás drágult, ráadásul a zenekar fő dalszerzője, Andrew Hudson gitáros-énekes a Detritus után úgy érezte, hogy feltöltődésre van szüksége: nem akart „kényszerlemezt“ írni. Hudson a Desecrator nevű thrash formációnak is tagja, velük is nagyjából akkortájt dolgoztak a banda második lemezén, tehát tulajdonképpen nem csoda, hogy a kreativitása rekreációért kiáltott. A Harlott minőségorientált zenekar, és inkább kivártak, amíg újra volt mondanivalójuk. Producerként ismét Julian Renzo dolgozott velük, aki régi bizalmi partner. A Bogren-féle Extinction pengeéle után Renzo stúdiójában a Detritus egy sötétebb, súlyosabb, ugyanakkor organikusabb, tágasabb és mélyebb hangzásképet kapott. Ezt – illetve ennek egy frissített változatát – viszi tovább az Exsequiis. A zenekar alapkaraktere ezúttal is nagyjából a Slayer–Kreator–Exodus-féle thrash – bármilyen sorrendben –, de a megközelítésük és a megoldásaik korszerűek, mint mondjuk a Warbringeré vagy a Havoké. Agresszív thrash sok technikával, kisebb-nagyobb kitekintésekkel, de végig a pályán maradva: nyitottak, muzsikájukkal a határokat keresik-feszegetik, de nem váltanak sávot, mint new wave-es pályatársaik a glóbusz más részein, például az Ultra-Violence, a Lost Society, a Dust Bolt vagy a Shrapnel. A dalokban megjelennek visszafogottabb tempójú, groove-os részek, black metalra emlékeztető vagy egyenesen black metalos megoldások blastekkel és atonális elemekkel, valamint a metalcore-ra vagy a melodeathre jellemző harmóniák is. Itt-ott direkt módon kerülnek felszínre bizonyos hatások: például Kreator elég sok helyen, leginkább az Endlingben vagy a Kleptogenesisben, az Exodus a The Joyful Stainben, a Megadeth a The God That Knows My Name-ben – de ezek inkább hangulatok. A Slayer Postmortemjének bevezetője a Trial by Liarben viszont… mondjuk úgy, hogy kicsit több, mint hommage. A lemez címe latinul temetést vagy gyászszertartást jelent. A Harlott diszkográfiája ennek „fényében“ elég sötét, komor ívet rajzol ki: Origin (eredet), Proliferation (burjánzás), Extinction (pusztulás), Detritus (romok), és végül az Exsequiis… a gyász. Mindezek ellenére úgy érzem, hogy az album előre tekint, és inkább egy új periódus kezdete, mint bárminek a lezárása. Egy izmos, modern szemléletű thrash metal album, amellyel a Harlott marad a műfajon belül, csak szélesebb eszköztárral. TARTALOM VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2026. szeptemberi számából.

megtekintés     »     harlott