OF FEATHER AND BONE, CIVEROUS, FOSSILIZATION, PHOBOCOSM – A38 Hajó

Az utóbbi években már valamennyire felül tudott kerekedni a klubkultúra a pandémia mellékhatásain, ami megannyi zenekartól elvette a turnézás lehetőségét is pusztán anyagi okokból, de még így is ritka, hogy egy olyan műfaji minifesztivál valósulhasson meg, mint amilyennek az A38 Hajó adott otthont. A szélsőséges death metal nemzetközi fősodrából két turné találkozhatott Budapesten – igaz, nem első alkalommal a turnén, de ennél nagyobb bajunk sose legyen –, és a közönséget elnézve szerintem mind úgy érezhettük a koncertteremben, hogy azért is kell itt lennünk, mert kérdéses, hogy ezek a zenekarok egyáltalán mikor térhetnek vissza hozzánk újra. A miénkhez hasonló, önfenntartó közösségek nagyban támaszkodnak az elővételes jegyeladásra, ami a független szervezőknek is új kihívásokat támaszt árérzékenységben és ajánlattételben, de ez hatványozottan igaz az A38 Hajóra is. Szerencsére a szervezők az időjárásra és az érdeklődésre való tekintettel is le tudták menekíteni a tetőteraszra tervezett programot a hajó gyomrába, így már az ausztrál Phobocosm is nagyjából 130 embernek játszhatta atmoszférikus, önmagába visszatérő témákkal tarkított death metalját. Ebben a hangzásban egyszerre megjelennek a Dead Congregation kíméletlenül őrlő lassulásai, az Ulcerate összetett, klausztrofób gitártémái és az Incantation fenyegetően építkező, szélsőséges dalszerkezetei is, miközben az összhatás mégis túlmutat a megihletettségen. A zenekar legutóbbi lemezéről (Gateway, 2025) Milán Péter írta elismeréssel, hogy pont jó arányérzékkel szólaltatja meg dalait különféle tempóváltásokkal és hangulatteremtő instrumentális részekkel, ugyanakkor élőben hiába szólalt meg csodásan a koncertterem, valahogy a zenekar hangképe mégsem tudta betölteni a teret. Én arra gyanakszom, hogy a közös backline kicsit élét vette a produkciónak, mindenesetre a zenekar átéléssel játszott, csak bármennyire is szerettem volna, én sajnos kicsit a körön kívül maradtam. Ettől még lemezen továbbra is hallgatni fogom őket. Őket a brazil Fossilization követte a színpadon, akik az idei év egyik leghatásosabb death/doom lemezét adták ki az év elején, Advent of Wounds címmel. A duó élőben Matheus Carrilho dobossal és J. C. Junera bőgőssel egészült ki a mostani turnéra, és az ő jelenlétük nagyban meghatározta azt, hogy az este egyik leghatásosabb koncertjét kapta a fővárosi közönség. A trió baljós, monolitikus súlyú riffjei mögött sugárzott a színpadi rutin is, így a Fossilization úgy tudta megszólaltatni saját ősi energiáit, hogy közben az összhatás sem tűnt sem ostobának, sem manírosnak. Thiago Oliveira énekes-gitáros igazi frontemberként ragadta magához a közönség figyelmét, és ha egyes hangzatok néha nem is úgy jöttek ki, mint a lemezen, Carrilho dobolása mégis elvitte a figyelmet, mert erős és pontos játéka nem kímélt senkit. Ritka az ennyire szélsőséges hangzásban, hogy az élő megszólalás azokat is egyből egy zenekar mellé állítson, akik korábban nem ismerték őket, de biztos vagyok benne, hogy a Fossilization ezzel a koncerttel most új követőket szerzett, akik újra megnéznék ezt az élményt máskor is. Az este számomra legfontosabb zenekara a Civerous volt, akik 2024-ben az év egyik legfontosabb extrémzenei megjelenését adták ki a Maze Envy nagylemez képében. Az album egyszerre nyúlt vissza a Disembowelment vagy a Winter hagyatékához, miközben megszólalásában és dallamérzékenységében végtelenül mai és kortárs lemezként tudott működni. A koncert is főleg ezt az albumot állította rivaldafénybe, ami a Tzompantliból is ismerős frontember, Lord Foul mikrofon mögötti teljesítményével is csúcsra járatta a dalokban rejlő potenciált. A Civerous legnagyobb ereje az, ahogy különféle hagyományokat kapcsol össze a dalaiban, így az atmoszférateremtő, néhol a kései Death komplexitásával játszó témák zavartalanul válnak málházós death/doom örvénylésekké vagy kíméletlen blastpárbajokká, de közben a Civerous mindvégig megőrzi saját zeneiségét, és sosem válik céltalanná. A játékidejük alatt végig uralták a koncerttermet, a hangzás és az előadásmód első osztályú volt, és a koncertet követő, merch-pultnál kialakult sor is azt igazolta, hogy a közönség kimondatlanul is győztest hirdetett az estére. Ekkor azonban még hátra volt az Of Feather and Bone rég várt budapesti visszatérése, akik 2017 után látogattak ismét a fővárosba. Legutóbb a Dürerben játszottak az orlandói Axisszal, viszont a világjárvány és a zenekar ritmusváltása miatt is jelentősen lelassult a trió működése. Idén már várható új lemez – hat év után az első –, ugyanakkor ez a turné leginkább azt szolgálta, hogy a Preston Weippert énekes/gitáros vezette trió ismét megmutathassa, hogy tizenöt év zenélés után sem vesztettek az erejükből. Az Of Feather and Bone legnagyobb erőssége élőben is az, hogy milyen méltóságteljesen játszanak. Feszes, körkörös, kíméletlen témáik megkövetelik, hogy a tagok folyamatosan egymásra figyeljenek, a bőgős Alvino Salcedo pedig továbbra is olyan fegyelemmel játszik a hangszerén, amivel nagyon kevés kihívója akad. Őszintén szólva a Civerous hatásos koncertjét követően nem gyakoroltak rám az Of Feather and Bone dalai olyan hatást, mint amilyen potenciál volt bennük, pedig a koncertprogramot döntően a Sulfuric Disintegration című lemez dalai határozták meg. Mindettől függetlenül így is örültem annak, hogy ismét magyar koncertet adtak, és remélem, a következőre nem kell majd ismét kilenc évet várni. Az Underworld magazin 2026. októberi számából.

megtekintés     »     OF FEATHER AND BONE, CIVEROUS, FOSSILIZATION, PHOBOCOSM