MASTODON: Marrow Deep

Nem találkoztam még olyan zenekarral, aminek a történetében annyira meghatározó lenne a személyes tragédiák sorozatának művészetté formálása, mint a Mastodonnál. A Remission, a Crack the Skye, a The Hunter, a Once More ’Round the Sun, az Emperor of Sand és a Hushed and Grim mögött is ott húzódtak a tagokat és családtagjaikat érő veszteségek. Ezt a sort folytatja a Marrow Deep: Troy Sanders családja a Helene hurrikán miatt elveszítette floridai otthonát, Brann Dailor édesanyja meghalt, majd 2025 augusztusában Brent Hinds is életét vesztette egy motorbalesetben, néhány hónappal azután, hogy a zenekar megvált tőle. A Mastodon ezt a rengeteg gyászt és pusztítást ismét zenébe csatornázta. A Marrow Deep az első albumuk Hinds nélkül, egyben az első Nick Johnstonnal, valamint a hivatalos ötödik taggá vált João Nogueira billentyűssel. Az album megjelenése előtt három single látott napvilágot. A Your Ghost Again nem vesztegeti az időt, monumentális riffel és mennydörgő üvöltéssel robban be, majd pszichedelikus lélegzetvétel után újra szabadjára engedi a szörnyeteget. A Snakes for Dinner nyers és féktelen, mégis meglepően könnyen befogadható. A két dal Dailor édesanyja, illetve Hinds előtt tiszteleg, ahogy Dailor énekli: „Amikor elmentél, magaddal vitted a szívünket és az elménket / Amikor elmentél, magaddal vitted a Holdat és a csillagokat.” A Marrow Deep nem szűkölködik sztárvendégekben. A nyitó Barbarians Bloodban a Converge dobosa, Ben Koller játszik az ütőshangszereken, míg az A Vampire’s Demeanor csordavokáljaiban Randy Blythe (Lamb of God) és Nate Newton (Converge) hallható. Utóbbi pontosan olyan sötét és fenyegető az üvöltő énekkel és rendíthetetlen riffekkel, mint a címéből gondolhatnánk. A Snakes for Dinnerben pedig Josh Homme is feltűnik, aki a 2006-os Blood Mountain óta először vendégeskedik Mastodon-lemezen. A harmadik single – és számomra a lemez egyik csúcspontja – az In the Ruins higgadt tempóval és lágy gitárokkal indul. Ez a dal született a Helene hurrikán pusztításából. A rekedtes, érzelmes ének Sanders traumáját és reménytelenségét tükrözi, a végére felerősödő nyersebb hangok viszont már a nehézségek fölött aratott diadalt jelképezik. A They’re Coming for You baljós, csúszómászó riffjeit erőteljes billentyűs hangszerelés támogatja, míg a Golden Spires tampergésekkel és megállás nélkül mozgó dühvel támad. A The Vanishing mélyen merít a Mastodon és a Black Sabbath örökségéből: a basszusintrót maga Geezer Butler játssza, aki saját bevallása szerint is nagy Mastodon-rajongó, és nagy valószínűséggel neki volt köszönhető, hogy a Black Sabbath búcsúkoncertjén, a Back to the Beginningen is felléptek a fiúk. A pszichedelikus ködbe burkolózó dalban a Gojira énekes-gitárosa, Joe Duplantier is megjelenik. Az egész dal egy LSD-s utazás: színes és békés, mégis amorf és kiszámíthatatlan. A leghosszabb kompozíció a lemezt záró The Three Fates. Rengeteg zenei tájon vezet keresztül. Prózai részét Neil Fallon (Clutch) narrálja, az érzelmileg súlyos szöveg pedig tökéletesen illeszkedik a dal földrengető hangzásvilágához. A lemez csúcspontja nálam a komor Moth and Bone. Pont jókor érkezik: amikor a sok egymást követő súlyos dal már kezdene egysíkúvá válni, teljesen más irányba viszi a hangulatot. Gyönyörű akusztikus gitárral indul, az ének, a billentyűk és a gitárok pedig szinte éterien lebegnek egymás körül. A Mastodonnal kapcsolatban mindig is hiányoltam kicsit az igazán emlékezetes, dúdolható énekdallamokat, itt viszont már elsőre beragadt a refrén. A dal lágyan, lassan húz be, aztán a végére természetesen megérkezik a Mastodon teljes súlya is. Tizenkét dal manapság elég soknak számít, főleg ilyen sűrű, progresszív, és nehezen emészthető zenéből, a Mastodonnak azonban ismét bőven volt mit kiadnia magából. A Marrow Deep talán az egyik legsokszínűbb lemezük: persze most is megkapjuk Bill Kelliher riffgyáros technikásan csontzúzó riffjeit, Dailor szinte folyamatosan a túlzás határát súrolóan sűrű dobjátékát és Sanders ősemberi hangját. Mindezt új színekkel egészítik ki Nick Johnston elképesztően virtuóz szólói és saját karakteres riffjei, ráadásként João Nogueira – aki már a Hushed and Grim-en is új dimenziót adott a zenekar hangzásához – most még bátrabban engedi szabadjára pszichedelikus játékát. Hinds hiánya persze így is egyértelműen érezhető. Rajongóként többször azon kaptam magam, hogy várom azokat a jellegzetes banjo metalos textúrákat, és a tény, hogy az eddig folyton váltakozó három énekhang kettőre csökkent, furcsán gyászos hatású volt. Brent őrült zseni volt, olyan egyedi stílussal, amit egyszerűen képtelenség helyettesíteni. De úgy érzem, az új zenésztársakkal és ennyi sztárvendéggel mégis sikerült valamennyire betölteni az űrt. Számomra a Marrow Deep a fájdalom újjászületéssé formálásának története, és a Mastodon egyik legcéltudatosabb munkája, egy zenekaré, ami ennyi veszteség után is karmaival kapaszkodik vissza a csúcsra. Tovább gyarapodott az örökségük, lezárult a régi, és egy új korszak vette kezdetét. LETÖLTÉS VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2026. októberi számából.

Hallgasd meg a zenekar Bandcamp-oldalán!

megtekintés     »     mastodon