KILLER: The Grand Finale

A trióban üzemelő belga Killer (annak idején nem sokat agyalhattak a névválasztáson) hazája rock/metal szcénájának egyik legrégebbi motorosa, akik számára az új albummal érkezett most el az önkéntes búcsú ideje. Közel fél évszázadnyi működésük és kitartásuk ténye még úgy is megsüvegelendő, hogy ebben azért voltak hosszabb-rövidebb leállások, inaktív időszakok. Sajnos a kilences sorszámú The Grand Finale ettől még nem egy igazán jó album – és egyáltalán nem azért, mert vállaltan totál old school, mindenféle modernizmustól mentes muzsikát rejt, hanem egész egyszerűen mert lapos és meglehetősen unalmas dalokat rejt. Alapvetően a Motörhead és a korai Tank nyomdokain haladva zenélget egyébként a három meglett korú belga rocker, amivel önmagában semmi probléma nem lenne – vannak is tök jó bandák, akik hasonló vizeken evezgetnek, mittudomén pl. a svéd Warhawk egy kifejezetten karakán, odab*szós formáció. És vannak még mások is rajtuk kívül. Itt viszont éppen az igazi tökösség és a valóban karcos, markáns karakter hiányzik. Az egy dolog, hogy a produkció is meglehetősen sápatag, poros hatást keltő, ami viszont ennél sokkal nagyobb baj, hogy a dobjáték fájdalmasan lapos és semmitmondó, és az énekteljesítményről is kb. ugyanez mondható el. Ahol utóbbi durvább, karcosabb akar lenni, ott ez a próbálkozás jobbára kudarcba fullad, ám ahhoz sincs elég kraft vokális fronton, hogy a dallamosabb(nak szánt) énekrészek igazán maradandóak lehessenek. E két tényezőn pedig ennél a fajta zenénél nagyon sok múlik (elég, ha csak Lemmy és Mikkey Dee sziluettjét magunk elé képzeljük), és mivel épp ezekben mutatkoznak komoly hiátusok, már az sem igazán menti a helyzetet, hogy a riffek, a gitártémák és -szólók tekintetében legalább viszonylag pozitív összképről beszélhetünk. Tíz viszonylag tömör, cicomamentes rock ’n’ roll/metal-szerzeményt rejt egyébként az album, amik teszem azt egy motoros találkozón, a délutáni idősávban még működőképesek is lehetnek valamennyire – ennél többet azonban ne várjuk a dologtól. A három fickó nyilván őszintén élvezi és éli ezt az egészet, ami igazán remek, azonban ezt a lemezt ez még nem teszi igazán vonzó hallgatnivalóvá. A kortársak közül a többé-kevésbé hasonló gyökerekkel rendelkező kanadai Anvil például a mai napig sokkal-sokkal érdekfeszítőbb és energikusabb anyagokat készít. Úgyhogy minden tiszteletem mellett sem tudok erre a produktumra öt pontnál többet adományozni. Őszintén sajnálom, de ez a helyzet. A visszavonulás utáni évekhez viszont nyugalmat és jó egészséget kívánok mindhármójuknak. TARTALOM VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2026. szeptemberi számából.

megtekintés     »     killer