RUSSIAN CIRCLES: Nine

Közel 20 évnyi közös zenélést követően, a kilencedik nagylemezhez érve aligha lehet reális elvárás egy zenekarral szemben, hogy meghökkentsenek vagy megváltoztassák a róluk kialakult képet. A chicagói Russian Circles pedig nem is tett mást, mint pontosan azt hozta, amit érdemes elvárni Brian Cookéktól, a lehető legtökéletesebb formában. A 2004-ben alakult, de jelenlegi formájában 19 éve aktív trióról joggal feltételezzük, hogy a posztmetal felségterületén már elmondták, amit csak lehetett, és én sem szeretnék álszent lenni: a negyedik lemezüktől kezdve engem is mérsékelten hoztak lázba. A debütalbum (Enter, 2006) matekos, folyamatosan építkező posztrockját a 2008-as Station és a 2009-es Geneva egy jóval komorabb, a feszültséggel folyamatosan játszó hangzássá bővítette ki, és az azt követő albumok az arányok változtatása mellett gondoskodtak arról, hogy a Russian Circles belső megújulása és lemezekkel definiálható korszakai mindig a saját korunkra reflektáljanak. Ennek az az előnye, hogy a Nine-t hallgatva sem lehet olyan benyomásunk, hogy egy veterán produkciót hallgatunk. A trió immáron tíz éve dolgozik Kurt Ballouval a stúdióban, aki most is gondoskodott arról, hogy a Nine hét instrumentális tétele egyszerre utaztasson, zaklasson fel vagy éppen merengtessen, miközben a Russian Circles nagyon rég volt ennyire hozzáférhető és letisztult. Ha még nem hallottad volna a zenekart, úgy képzeld el az eléd táruló világot, mint egy, a szorongással különböző mértékben kapcsolódó, urbánus, a városi magányra rájátszó hangképet, amelyben minden zörejnek, elektronikus betétnek, monolitikusan ismétlődő gitár- és basszusfutamnak megvan a maga helye. Amiért pedig igazán becsülendő nemcsak a Nine, hanem általánosságban a Russian Circles esetében is, hogy zenéjükben továbbra sincs helye bazári vagy teátrális elemeknek, rájátszásnak. Itt a feszültségnek valódi mélysége van, és a trió rendre rá is játszik arra, hogy a kiszámítható hangközök helyett váratlan vendéghangokkal erősítse a lemez klausztrofób összhatását. Amikor darálósabb összhangzat van – mint például az E2 nyitótémájában, amiért a Pelican is összetenné a kezeit –, akkor is egy méltóságteljes, a saját hangzására nem korlátként, hanem alkotótérként tekintő zenekart hallunk, és épp emiatt a Nine is mindig olyankor a legijesztőbb, amikor a csendben játszik, és olyankor a legmozgalmasabb, amikor a hangszerek egymást húzzák le a mélybe. Gyakorlott fülek számára, vagy a Russian Circles rajongóinak így a Nine nem okoz meglepetést, viszont olyan magas színvonalat tart fenn, amire ebben a hangzásban igazán kevesen képesek. Sőt, én is meg merem kockáztatni, hogy a Geneva óta nem lelkesedtem ennyire a zenekarért. Az idei év egyik legfontosabb megjelenése azok számára, akik a műfaji határterületekben lelnek boldogságra. LETÖLTÉS VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2026. októberi számából.

megtekintés     »     russian circles