RICKY WARWICK: Fire & Vengeance

Warwick még a ’80-as évek végén került a látóterembe, a The Almighty nagy kedvencem volt. Sajnos sosem tudtak bekerülni az A ligába, és ez egy időben annyira megtörte a pasit, hogy majdnem felhagyott a zenéléssel. Végül nem tette, és sanszos, hogy kooperációja a Thin Lizzyvel nagyon jót tett neki is, a bandának is, mert azóta Warwick kiegyensúlyozottan gyártja a lemezeket, hol szólóban, hol a Black Star Ridersszel, ami ugye kvázi a Thin Lizzy utódzenekara. Orgánuma egyébként is közel áll Phil Lynotthoz, szerettem ezt a reuniont, és az azóta összerakott lemezeket is. A BSR-ban viszi tovább a Lizzy világát, szólóban inkább az amerikai vonalhoz kötődik, nem egyszer countrys ízekkel és mivel hősünk a nyáron lett 60 éves, gondolom úgy érezte, hogy most valami karrierösszegző albumot kellene lerakni az asztalra, ami tulajdonképp sikerült is. A nyitó Fire & Vengeance simán mehetne bármelyik BSR-lemezre, egy kellemes Thin Lizzy-alapú dal, amire még Lynott is elégedetten csettintene, ha még élne. A másodikra, a Hellbent & Heaven Sentre felkapom a fejem, visszarepülünk a korai korszakba, tiszta Almighty a dal, nyers, mocskos, punkos, ez az amiért a pasit anno megszerettem. A lemez csúcspontja, kár, hogy nincs belőle több! Ezután viszont húz egy váratlant és a Seek Zen Destroy-jal átrepülünk Lenny Kravitz világába. Szokatlan tőle ez a funkos, diszkós stílus, de jól áll neki, és a dalban nem kisebb személy a vendég, mint Phil Collen a Def Leppardból. A dal nagyon jó, így nem bánjuk ezt a kikacsintást, viszont utána ugrunk is a countrys szólóvilágába a When The King Fallsszal. Innentől sajnos az album ellaposodik egy kicsit. Talán még a The Angels’ Share ami egy kicsit emlékezetes, de a nyitó három számmal kb. el is lőtte a patronjait Warwick. Abszolút ezek a csúcspontotok, a többi pedig hol az akusztikusabb amerikai vonal vagy a kicsit ír ízű, Thin Lizzy-s dalok csokra. Nincs velük baj, nincs rossz dal a lemezen, de innentől már kiemelkedő sem, még akkor sem, ha Collenen túl is van még pár vendég az albumon: Doug Aldrich (Whitesnake, The Dead Daisies), Charlie Starr (Blackberry Smoke), vagy az ír folk zenész Darren Holden feltűnése kellemes meglepetés, de ennyiben ki is merül a dolog. Hallottuk már ezeket a témákat vagy hangulatokat Warwicktól, és hangsúlyozom ez nem gond, mert jó a pasi, kellemes a lemez, csak szerintem soha többet nem fog az eszembe jutni, hogy meg kéne hallgatni. Ha szembe jön örülök, de magamtól biztosan nem. LETÖLTÉS VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2026. októberi számából.

megtekintés     »     ricky warwick