DISSIMULATOR: Artifice Dissolves

Két évvel ezelőtt a kanadai Dissimulator az év egyik legszerethetőbb, okosan megírt thrash bemutatkozásával rukkolt elő. A Lower Form Resistance egy bátran vállalt szerelmeslevél volt a Voivod első időszakának címezve, egészen a Killing Technologyig bezárólag, így a fifikás, okos dalszerkezetekkel megírt, múltidéző thrash/death metalban nálam a mai napig nincs is kihívója a zenekarnak. A trió a Chthe'ilist három tagjának sajátos víziójában a zeneiségen túl a sci-fi-hagyományok átvétele is meghatározó gesztus – amit a Voivod mellett a másik kanadai legenda, az Obliveon is hallhatóan inspirált –, miközben a folyamatosan örvénylő riffekbe korántsem alaptalan, ha éppen a korai Morbid Angel pengetéseit hallanád bele. Az pedig már a Lower Form Resistance megjelenését követően is biztossá vált, hogy a Dissimulator nem egy hagyományos ütemezéssel működő zenekar lesz, viszont az elmúlt két évben úgy álltak össze az Artifice Dissolves dalai, hogy abban nincs helye sem görcsösségnek, sem megfelelésnek. A sokadik hallgatás után is azt érzem, hogy a Dissimulator tagjainak ez az album elsősorban az elmozdulásról szól: arról, hogy az első egyértelmű hatások jelenlétén hogyan tudna csavarni egy nagyot a trió, és ha a motiváció felől nézzük a dolgot, sikerrel is jártak. Az Artifice Dissolves dalait továbbra is átjárja a Voivod hagyatéka – és garantálom, valahányszor vocodert hallasz a lemezen, ugyanarra fogsz gondolni, mint én –, a dalszerkezetek viszont még összetettebbek lettek, jobban kihangsúlyozva a death/thrash közötti arányok szabad átjárását, miközben az összhatás nem lett progresszívebb vagy terpeszkedőbb. Ez a változatosság azonban, nem tagadom, nehezebben hozzáférhetővé teszi az albumot is. A sűrű váltásokkal tarkított dobok, a többszörösen összetett gitárkörök hallatán elvitathatatlan, hogy a Dissimulator célja a szintlépés volt, viszont az Artifice Dissolvesban van egy olyan, az átmenetiség érzetét keltő hangulat, ami miatt azt érezheti a hallgató a sokadik próbálkozás során is, hogy az elmozdulás valóban megtörtént a nagy öregek árnyékából, de ez még nem a cél, ahol most tartunk. Erős pillanatai persze így is vannak a lemeznek – mint a Hungry Ghost hangulatos gitárnyúzásai és változatos énektémái, vagy a záró Robostrobos tűzijátékszerű riffelései –, és összességében a Dissimulator továbbra is az egyik legizgalmasabb zenekar egy nagyon szűk niche-en belül, csak az a kockázatvállalás, amit a lemezzel bevállaltak, művészileg elismerendő, élvezeti értékét tekintve pedig néha próbára teheti az embert. Mindezzel együtt, vagy mindezek ellenére is, ha szeretnél hallani egy olyan, alapvetően a nyolcvanas évek vége által megihletett, minden pillanatában céltudatos és a szó legjobb értelmében véve mázsás megjelenést, ami extrémzenei értelemben is a death és a thrash metal első fénykora előtt hajt fejet, muszáj hallanod ezt a lemezt. Abban pedig már most biztos vagyok, hogy ezen az ösvényen továbbmenve a következő album is fittyet hány majd a konvenciókra, és őszintén mondom, hogy nem is várok tőlük kevesebbet. LETÖLTÉS VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2026. októberi számából.

megtekintés     »     dissimulator