CHELSEA WOLFE: The Dark

Legutóbbi, 2024-es lemezén (She Reaches Out to She Reaches Out to She) Chelsea Wolfe elért a csúcsra – vagy a mélypontra, attól függ honnan nézzük. Egy olyan sötét, ipari zajokkal szennyezett világba kalauzolt akkor, ahonnan már nem volt tovább, csak ki a fénybe. Ez így is lett, még akkor is, ha az új lemez címe The Dark, ami némi magyarázatot is ad, tulajdonképpen nem elhagyjuk a sötétséget, hanem Wolfe fényt hoz bele a zenéjével. Megértjük, megszelídítjük és magunkévá tesszük a sötétséget. Ezen az úton kalauzol el most minket az amerikai énekesnő, minden eddiginél finomabb módon. Olvastam, hogy a nyitó Cold volt az első dal, amit megírt Wolfe a lemezre, ez adta meg az új irányt, ami egyben visszakanyarodás is a korai lemezeihez. Akusztikus gitár és zongora kíséri a fő témát, ami egyszerűségében is monumentális, Tori Amos legszebb pillanatait idézi. A dal szövege is az újrakezdésről szól („I'm letting you go, I'm letting you win, I need to know who I am without you”), és valóban elindít minket ezen a csodálatos úton. A második Seethe kicsit megidézi még az előző album ipari témáit, ami szintén alátámasztja, hogy nem akarja ezt a sötét világot teljesen elhagyni, csak finomítani, élhetővé tenni. A Humours és a Swallower az Abyss album korszakát hozza vissza, de itt is érvényesül a nyugalom. Amikor azt várod, hogy a dal egy metalos zúzásban tör ki, helyette szintén inkább a békességet választja, ami végül a Halo-ban testesül meg. Az album egyik legintimebb dala, ami hangulatában engem PJ Harvey csodálatos témáira emlékeztet. A The Dark a lemez origója. Egy csodálatos akusztikus balladából bontakozik ki az a nagyívű zenei finálé, melyben valóban el- és befogadjuk a sötétséget. „Seeds grow in the darkness, our love glows in the darkness. In a world that feels so heartless, the light returns.” Ebben a két mondatban minden le van írva, amiről ez a lemez szól, gyönyörű sorok. A Turn The Key a Nine Inch Nails-gitáros, Robin Finck közreműködése miatt fontos, de játéka mégsem nyomja el Wolfe újra felfedezett folkos világát, sőt a kontraszt inkább felerősíti azt, még jelentősebbé téve az egyszerűnek tűnő témákat. Az I’m Not There countryja tovább viszi az egyszerűbb, nyugodtabb folkos vonalat, majd a Death Is Not The End az egyszálgitáros, szinte suttogó, minimál énekével szinte el is altatja a hallgatót, hogy aztán egy posztmetal-csúcsig dobjon minket jelezve, hogy ez valóban nem a vég, mindig van kiút. Valójában itt van a lemez csúcspontja, lehetne ez az album vége, tökéletes záródal lenne, de még ott a Dancer In The Sky, ami már a továbblépés, a következő szint dala. Kicsit Enya világát is belehallom, de visszatér a Tori Amos párhuzam is, amivel valójában akár egy keretbe is zárhatjuk a lemezt. Adni kell ennek a lemeznek időt, nem szabad egyből véleményt mondani róla. Nagyon szerettem az előző album rideg, fagyos világát, így elsőre nekem is kicsit csalódás volt ez az intimebb hangulat, de éreztem benne a mélységet, és az újat, ami miatt mindig visszatértem hozzá. Megérte! Mindenképp visszakanyarodás az album Wolfe korai éveihez, de ez inkább egy logikus cirkuláció, mint újrakezdés, és ha ráérzel, akkor egy gyönyörű világítótorony lehet a sötétségben. LETÖLTÉS VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2026. októberi számából.

megtekintés     »     chelsea wolfe