ANTHRAX: Cursum Perficio

Cursum Perficio. A popkultúrában és a művészetben is számos előfordulása van ezeknek a szavaknak, de eredetileg a Vulgatából ismert, és Pál apostoltól származik a híres gondolat: „A nemes harcot megharcoltam, pályafutásom bevégeztem, a hitemet megőriztem.” Aggodalomra semmi ok, a zenekar szerint a cím nem arra utal, hogy ez lenne az utolsó Anthrax‑album, inkább a hosszú alkotói folyamat lezárását jelképezi. Ez az album pont tíz évvel követi a For All Kings lemezt, ez a leghosszabb csendes szakasz az Anthrax eddigi idővonalán. A zenekar már 2020 körül el akarta kezdeni a munkát, de a pandémia teljesen szétzilálta a folyamatot, aztán meg – Bello szerint – nem volt meg a késztetés a dalszerzésre. Amikor viszont beindult végül a projekt, rengeteg régi ötletet is felhasználtak és a szerzői mag is ugyanaz a három ember, akik az elmúlt évtizedben is vitték a boltot: Ian, Benante és Bello. A képlet tehát ismerős, de a végeredmény mégis más. A Cursum Perficio lemeztől szerintem senki nem várta azt, hogy az Anthrax vagy egyenesen a thrash metal újjászületése lesz. Ez egy olyan zenekar munkája, ami a thrash műfaj keretein már rég túlnőtt, és milligramm pontossággal tudja, miből és hogyan rakja össze a dalokat. A Cursum Perficio hangzása tulajdonképp egy ’26-os update-je a For All Kings soundjának. Profi módon súlyos, de profi módon steril is: nem horzsol, nem harap. A dalok agressziója is erősen kontrollált, semmi nem tombol, csak feszesen vibrál, mint egy jól beállított rugó. Minden groove és riff úgy ül, mintha mérnöki rajz alapján készültek volna, a témák agyasak, mégis könnyen követhetők, és bennük a ritmikai játék legalább annyira fontos, mint a dallam – de ez az Anthrax sajátja már jó ideje. A Cursum Perficio azonban nem csak szállítja a megszokott minőséget, de vannak benne olyan elmozdulások, amelyek egyértelműen jelzik, hogy a zenekar nem újraírni akarta a legutóbbi anyagok képletét, vagy visszahozni a ’90-es évek vibe-ját. Az Everybody’s Got a Plan édeskés, már-már mainstreambe hajló melodikussága például elsőre szokatlan, de működik. A The Long Goodbye is ezen a vonalon mozog, finoman, de határozottan. A The Edge of Perfection bevezetője egyenesen filmzenei drámát idéz: a Blood Eagle Wings lezárására rímel, azután hoz egy black metalos részt – ami nem csak hangulatában az –, majd egy western filmzenés háttér‑ostinato témát is beemel. Ez a fajta merészség nem példátlan, de ritka volt eddig Anthrax‑fronton. A címadó is külön történet: benne a Bleeding Me(!) melankóliája, egy helyen megbújik az Operaház fantomjának főtémája, a végére viszont egy nagyszerű epikus metal nótává ível. A Target on My Back mindezzel szemben szinte vegytiszta For All Kings‑korszak – nem is csoda, hiszen 2015‑ös ötletből nőtt ki – az album egyik legkarakteresebb, legizmosabb tétele. Párja a Watch It Go, ami szintén egy keményebb darab, jóval többet ér egy olyan nótánál, mint amit az album vége felé általában be szoktak tolni. A lemez egészét tekintve a dalszerzés érettebb, mint valaha, a struktúrák átgondoltak, a groove‑ok és a riffek kiszámítottak, intelligensek. A hangzás hibátlan. Ami viszont kevésbé működik, az az album elvontabb, konceptuálisabb oldala: nem adja magát könnyen, idő kell hozzá, hogy összeálljon a kép. Aki a Worship Music vagy a For All Kings közvetlen erejét keresi, annak ez az anyag elsőre talán túl távolságtartó lesz, de ha az ember hagyja, hogy a részletek lassan összeérjenek, akkor a Cursum Perficio megmutatja, miért fontos állomás az Anthrax történetében: nem a múltat ismétli, csak lezár egy utat, és ezzel nyitja meg a következőt. x x x „Még hogy egy 45 éves zenekar nem tud meglepetést okozni!? A Cursum Perficio az Anthrax egyik legjobb albuma, tele baromi erős nótákkal, amelyek többsége bizony a Bush-érát idézi, Belladonna abszolút odaillő énekével. Tényleg teljesítették küldetésüket!” – Gyuricza Ferenc / 9 „Basszus, ez egy kiadatlan John Bush-os album, amin véletlenül Belladonna énekel! :-D A Stomp 442 óta nem élveztem ennyire Anthrax-lemezt, bár a végére nekem picit elfárad.” – György Zoltán / 8