KISSIN’ DYNAMITE: Kissin’ Dynamite

Nem beszélünk eleget arról, milyen sokat köszönhet a (haj)metal társadalom James Gunn rendezőnek. Különösen a Peacemaker sorozata hemzseg a glam és hard rock daloktól. Így volt ez a Kissin’ Dynamite esetében is, a harmadik részben volt egy ikonikus jelenet, ahol a Six Feet Under szólt a banda 2012-es lemezéről. Sokat lendített ez akkor a zenekar népszerűségén, épp azért szomorú valahol, hogy Hannes Braun énekes pont most vonul vissza. (Erről bővebben az interjúban olvashatsz.) Az új lemez a búcsú, Hannes hattyúdala, ami hat új és hét korábbi számuk feldolgozását tartalmazza. Két új dallal nyit a lemez, és a Glory Days egyből egy hatalmas rattos témával indul, de aztán az ének inkább Bon Jovi, olyannyira, hogy még John is elismerően csettintene. A következő I Salute You még tovább fokozza az áthallásokat, szinte hangról hangra idézi a Men Without Hats 1982-es híres dalát, a The Safety Dance-t. Pofátlan nyúlás, de a végeredmény a skótdudáival és a Saltatio Mortis közreműködésével iszonyat fogós lett. Innentől jönnek a feldolgozások is, amik az első két lemez idejéből valók. A Heartattack sokkal dögösebb lett, egymás után hallgatva a két verziót tűnik csak fel, mennyit fejlődött Hannes hangja. A szájgitár, majd az énektéma most kicsit szintén inkább a Bon Jovit idézi csakúgy, mint az „óóó óó ó”, a következő új dal, a Night Is Calling refrénjében. Az Out In The Rain újrájának érdekességét az adja, hogy ezt Hannes az Amaranthe énekesnőjével, Elize Ryddel énekli duettben. Egyébként esküszöm, ha most hallanám életemben először a csapatot, az első öt dal alapján meg nem mondanám, hogy németek. Az első jelét ennek a hatodik dalban, a Love Me Hate Me-ben hallom, ennek van először igazán germán íze. Itt eredetileg is erős volt a Bonfire-, a Pink Cream 69-hatás, sokat most sem változtattak rajta. A lírai Lie For Me új verziója az a fajta akusztikus dal lett, ami simán mehetne bármelyik korabeli Extreme- vagy Mr. Big-lemezre. Itt is kapunk egy vendégénekesnőt: Anna Brunner (League of Distortion) reszelős hangja jó kontrasztban van Hannes torkával. Megint új dal; az ’I’ll Be újra a német Bonfire-t idézi, majd a Steel Of Swabia új verziója szintén, ami nem is csoda, ebben a Primal Fear és Dragonforce tagjai vendégeskednek. Az Against the Worldben sok eltérés nincs a régihez képest, bár van egy női vonósnégyes vendég, az Eklipse. A Nothing Breaks Like A Heart ismét korai Bon Jovi, úgy látszik, az új dalok ebben a szellemben születtek és ebből a sorból az Only The Good Die Young újrája sem lóg ki. Végül a Good In Goodbye Hannes könnyes búcsúja a zenekartól, a rajongóktól, az elmúlt húsz évtől. Kicsit felemás érzéseim vannak a lemeztől. Egyrészt, ha búcsúzni kell, az ilyen legyen, méltó a csapathoz. Másrészt azért, mint a banda eddigi lemezeinél, itt sem tudok szemet hunyni a rengeteg áthallás miatt. Igaz, Tarantino is azt mondta: „Lopni csak a legnagyobbaktól érdemes…!”, és ez a lemez is olyan, aminek minden részletét hallottuk már valahol, sok dalt ugye duplán is, de a végeredmény, ahogy össze lett mixelve, az nagyon szórakoztató. Tényleg jó a lemez, de a pofátlan nyúlásokért csak le kell vonjak, meg a rettenetes borítóért is, de a végső hetes az masszívan be van betonozva és egy jó nagy flakon hajlakkal lefújva, hogy csillogjon is! x x x „Az európai dallamrock színtér egyik legmarkánsabb zenekara egy korrekt, könnyen befogadható. fülbemászó dalokat tartalmazó albummal. Ezt a zenét nem túlgondolni kell, hanem élvezni.” –Gyuricza Ferenc / 8 pont „Nem rémlik, hogy hallottam volna valaha erről a bandáról, ami nem csoda, hiszen ez a bulirock nem az esetem. De nem leszek rosszindulatú, van benne annyi kraft és energia, hogy megér egy hetest.” –Milán Péter / 7 pont

Hallgasd meg a zenekar Spotify-oldalán!

megtekintés     »     kissin dynamite