EUROPE: Come This Madness

Négy évtizeddel ezelőtt a svéd Europe letarolta a világot a The Final Countdown dallal és albummal. Kölyökként nekem az volt a kapu a metalhoz, és nyilván nem gondoltam volna, hogy negyven évvel később egy új Europe-albumról fogok lemezkritikát írni. Azt meg pláne nem, hogy ennyire jó lesz az új anyag. Már a Countdown előtt is volt két remek albumuk, de hosszas szünetekkel tarkított pályájuk során volt pár mellényúlásuk is. Igaz, az utóbbi két lemez nagyon is betalált, de a legutóbbi Walk The Earth óta is eltelt kilenc év… Ám tényleg jobb, ha akkor ad ki bármit egy zenekar, ha van is mit mondania. Ahogy már a lemezcím és a borító jelzi, a Europe továbbra sem csak tipikus hard rock témákról tud szólni, de hát már a Final Countdown sem hajmetal toposzokat feszegetett. Ahogy a One on One eleji vonós-filmzenés résszel elindul az új album, az már rögtön elárul egy csomó dolgot arról, hogy mire is képesek ezek a jócskán hatvanas fazonok. Már az utóbbi lemezeken is megvolt az a fajta klasszikus hard rock irány, amit inkább lehet kötni mondjuk a Deep Purple-höz, mint a csajozós-partizós, ’80-as évekbeli MTV-slágerekhez. Ezzel együtt a Come This Madness úgy hozza ezt a veretes, kiművelt vonalat, hogy közben talán jobban megjelenik az a Europe, ami világsztár lett egy rövid időre, mint az utóbbi lemezeken. Joey Tempest sosem a puszta hangszál-akrobatikával tűnt ki a tupírozott hajú énekesek közül, most is az elképesztő dallamérzéke teszi olyan azonnal megszerethető, de hosszabb távon is élhető melódiákká, amit énekel. Mic Michaeli billentyűsnek csaknem John Norum gitárossal egyező szerep jut a dalokban, bár Norum messze többet szólózik (a rá jellemző ízes virtuozitással). John Levén basszer és Ian Haugland dobos játéka, remek alapozása és finom díszítései is csak emelik a gyönyörűen szóló album fényét. Tom Dalgety (Ghost, Rammstein, The Cult, Opeth) volt a producer, Mike Fraser (AC/DC, Van Halen, Metallica, The Cult) pedig a keverésért felelt, továbbá számos nagyzenekari ill. vonós rész is felbukkan a lemezen. De túl a csodás dallamokon, szuper zenészi játékon, ami igazán megfogott a lemezben, az a hangulata. A páratlan svéd dallamérzék ma már ritkán tapasztalt sziporkázása miatt is, de meg a Europe – nevéhez méltón – képes megjeleníteni Európa hangulatát, azt, amiért annyira jó ezen a földrészen élni. Nem a vérzivataros történelemre gondolok persze, hanem arra a hovatovább emelkedett, emberhez méltó, emberi kultúrára, amit valószínűleg pártállástól függetlenül nagyon sok itt élő átérez. Nem arról van szó, hogy a Europe ne tudna lazán zenélni, de végig van valami alapvető elegancia ezen a lemezen (és majd’ az összes többi anyagukon is), ami miatt azok is komolyan tudják őket venni, akiknek amúgy nem kenyere ez a fajta zene. Mindezt megfejelték (eddig) négy remekbeszabott videóklippel (One on One, Scandinavian Eyes, The Cult of Ignorance, címadó), amik a csapat emberi oldalát is megmutatják, s felbukkan bennük sok egyéb mellett Mikael Åkerfeldt (Opeth) és Tobias Forge (Ghost) is. Egymást érik a himnikus refrének, a tényleg dögös, megdörrenő riffek, de akad néhány melankólikusabb tétel is, pl. This Time of Year vagy a másfél perces In the Absence of Grace. Utóbbi annyira zongorás-filmzenés, hogy egy hajszál választja el attól, hogy Disney-s legyen, s mégsem az, elég csak odafigyelni a szövegre… Új Final Countdown viszont nincs az albumon (sem Cherokee vagy Open Your Heart), és nincs is rájuk szükség, ez a lemez, negyven évvel a Europe-robbanás után, annyira erős és méltó, hogy alig tudnék hasonlót mondani ennyire hosszú karriert befutó zenekaroktól. Amire viszont szükség lett volna, az egy magyar dátum a Countdown negyvenéves jubileumi turnéján, de sajnos ez nem adatik meg.

megtekintés     »     europe