Travis Barker: Louder Than Fear (2026, Hulu)

Férfiasan bevallom, kb. a Taylor Hawkins emlékkoncertig lövésem se volt ki az a Travis Barker. Oké, ez így nem igaz, tudtam, hogy Blink–182 dobosa, de mivel a bandától talán, ha egy dalt fel tudok idézni, annak se tudom a címét, csak hogy az a na-na-na-nás (jó, utána néztem, az All The Small Thingsről van szó), szóval teljesen kimaradt nekem a pasi karrierje. Aztán mikor néztem a búcsúkoncertet, akkor szembesültem vele mennyire jó dobos, és milyen erős színpadi jelenléte és kisugárzása van. Sokáig esélyes is volt, hogy ő lesz a Foo Fighters új ütőse, szorítottam is neki, és ott az a pár dal arra ösztönzött, hogy belehallgassak a karrierjébe. A Blink továbbra sem hozzám szólt, a Transplants vagy a TRV$DJAM viszont már annál inkább, és szép lassan fel is tettem a pasit a dobosok felső polcára. Viszont magáról az emberről továbbra sem tudtam sokat, ezért is ugrottam neki a nagy nyári szabadságok után szinte azonnal a róla készült dokumentumfilmnek. A film megnézése után két dolgot éreztem, megdöbbenést és csalódottságot. Szinte lesokkolt milyen élete volt, milyen katasztrófákon ment keresztül, és nagyon csalódott voltam, hogy egy ilyen alapanyagból miért nem tudtak egy jó filmet csinálni. Az alkotók hat éven keresztül forgatták a filmet, ezt ki is hangsúlyozták az elején, de hogy miért kellett ez a sok idő, mi volt a céljuk azzal, hogy ennyi ideig követik Barkert, az már nem derült ki. Nem volt a filmnek egy íve, nem követték az életét naplószerűen, így valójában nem sok értelme volt ennek a nagy időintervallumnak. Archív felvételek így is voltak dögivel, és valójában csak zavaró volt, hogy pl. Yungblud még mint duci tinisrác szerepel egy fél mondat erejéig, vagy hogy Taylor Hawkins szinte jelen időben nyilatkozik róla, pedig tudjuk, hogy sajnos már ő is a múlté. Nagy hibája a filmnek, hogy nem tudja eldönteni, hogy ez most egy zenészportré vagy egy ember tragikus életének bemutatása. Persze a kettő elválaszthatatlan, de mégis a sokkoló képsorok és a veszteségek bemutatása után erős kontraszt volt egy vidám koncertrészlet a Blink–182-től. Tény, hogy hihetetlen katasztrófák szegélyezték az útját: édesanyja korai elvesztése, halva született gyermek, a repülőgépkatasztrófa, testének 65%-os égési sérülése, legjobb barátainak halála, drogfüggőség… Egy átlagember a töredékébe belerokkanna! Az szépen átjön a filmből, hogy a zene, a szerelem és a gyermekei iránti feltétlen odaadása az, ami kirángatta ebből a pokolból, az már más kérdés, hogy mindezek tálalása hatásvadász és giccses kb. mintha egy olcsó true crime sorozat lenne. Ez persze nem Barker hibája, de ez a megvalósítás, ha el nem is bagatellizálja a dolgot, de sokkal nehezebbé teszi a tragédiája átérzését. A zenei vonal bemutatása egy fokkal erősebbre sikerült. Megismerjük honnan indult, hogy támogatta már négyéves kora óta édesanyja a zenei fejlődést, hogy jöttek az első zenekarok, majd az Aquabats, Blink–182, Transplants, a hiphop- és DJ-korszak, a producerkedése stb-stb. A legtöbb műsoridőt persze a blinkes tagok kapják, de méltatja a dobtudását pl. Tommy Lee, Questlove (The Roots), Lars Ulrich vagy a The Police dobosa Stewart Copeland. A film legjobb mondatai is hozzá kötődnek: „Egyáltalán mi szükség van a sok gitáros pöcsre? Úgyis a dobra táncolnak! Haha!” (Bocsi minden gitárostól, de ez ütött!) Nem bántam meg, hogy megnéztem a filmet, megdöbbentő élete volt ennek a pasinak, ami valóban képernyőre kívánkozik. Tanulságos és példamutató, ahogy kijött a gödörből, és amit megtesz minden nap, hogy ne csússzon vissza. Kár, hogy a tálalás olyan lett amilyen, de újra hangsúlyozom, ez semmit nem von le abból micsoda értéket képvisel ez az ember. Nem hiszem, hogy valaha újra megnézem a filmet, annak viszont örülök, hogy képbe kerültem immáron nem csak a zenéjével. Tényleg példaértékű, ahogy Barker talpra tudott állni, és megmutatja, hogy bármit el lehet érni, ha van egy célunk. LETÖLTÉS VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2026. októberi számából.

megtekintés     »     travis barker, filmklub