THE ETERNAL: Obscured Horizons

A bő két évtizede létező progos, darkos, gothic metalos eredete szerint ausztrál The Eternal az előző, szám szerint hetedik sorlemezével lépett be a relatíve ismertebb zenekarok közé. 2024-es Skinwalker albumukat – miután a zenekarhoz csatlakozott az Amorphisból ismert Jan Rechberger dobos, illetve a finn csapat korábbi bőgőse, Niclas Etelävouri is – a piaci pozícióját addigra már megerősítő Reigning Phoenix Music jelentette meg, akiknek marketingtevékenysége által a kiadvány elkészültének híre hamar szétterjedt az európai és amerikai független rockzenei sajtóban. Az érvényesüléshez ez persze önmagában még nem elegendő, de fontos mérföldkő volt ahhoz, hogy ma már mi is értekezhessünk a The Eternalról. Azóta bő két év telt el, s ugyanezen kiadó gondozásában itt az újabb The Eternal-album, a kilenc dalt tartalmazó Obscured Horizons. Elődjével összevetve akár mondhatnánk, hogy számottevő változás nem történt, hiszen ugyanaz a sötét, érzelmes melankólia uralja a teljes játékidőt, ám az Obscured Horizons mégis sokkal átgondoltabbnak és kiforrottabbnak tűnik, mint elődje volt. Míg a Skinwalker esetében többnyire azt éreztem, hogy öncélú zenélést folytat a The Eternal, addig az új nagylemez kapcsán egyértelmű, hogy ezzel a hullámzóan rétegzett, atmoszferikus, emocionális dalfolyammal érzelmi utazásra akar vinni a csapat. Vagy ahogy ők maguk is mondják: az Obscured Horizons dalai az érzelmi összeomlás, a liminális átmenet és az egzisztenciális nyugtalanság állapotain halad keresztül, mielőtt a megújulás és az önismeret útjára lépne. Mindez akkor is igaz, ha a korai időszakra jellemző doom, mint az emocionális zenélés egyik alappillére mára teljesen eltűnt az eszköztárból, s helyette a progresszív alapállapot mellett már említett dark rock és gothic metal stílusjegyek szolgálnak a dalok mondandójának alátámasztására. Mindez olyan dalokat produkál, mint a megrendítően érzelmes Lament for the Hollow, az energikus Existing to Expire, a nyomasztó I’ve Seen the Dream, a gonosz Liminality, a sötét Yesterday’s Gone vagy a katarzisérzést magában hordozó és egyben a csoda szép lezáró részével megnyugtató Awaken. Az albumnak szerintem ezek a csúcspontjai, ugyanakkor azt is muszáj hozzátenni, hogy annyira nem markánsak ezek a dalok, hogy kiemelkedően jónak nevezhessük őket, sőt, éppen azért, mert a The Eternal egyáltalán nem dolgozik dinamikai váltásokkal, ezért inkább egy közepes tempójú dalfüzérré áll össze, vagy kevésbé diplomatikus megfogalmazással lagymataggá válik az Obscured Horizons, s ha tudatosan nem összpontosítasz rá, akár könnyen háttérzenévé is halványulhat ez az egyébként még így is figyelemre érdemes dalgyűjtemény. Tényismeret hiányában csak vélekedem róla, de szerintem a fő zenei irányt továbbra is a két eredeti ausztrál tag, az énekes-gitáros Mark Kelson és a gitáros Richie Poate határozhatja meg, talán szerencsésebb lenne ezen a téren is bevonni a munkába a melankóliával eleve jobban átitatott finneket. Az Obscured Horizons egyértelműen a legmeghatározóbb albuma a The Eternalnak, amely magában hordozza a tovább- (vagy az egy szinttel feljebb) lépés lehetőségét. Hogy képesek lesznek-e ezzel élni, az csak rajtuk múlik. x x x „Ismét egy zenekar, ahol az éneket nem érzem összhangban a zenével. A darkos oldaluk jobban tetszik mint a progos, és valóban nem kéne hozzá sok hogy kedvenc legyen, de érzem, hogy jövő hónapban már nem fogok rájuk emlékezni.” – György Zoltán / 7 „Annak idején hallottam az ausztrál banda első lemezeit, amelyeken még több volt a (doom) metal. Mark Kelson zenekarvezetőnek van érzéke a keserédes hangulatokhoz, de továbbra sem tartom kiemelkedőnek zenekara teljesítményét.” – Milán Péter / 7

Hallgasd meg a zenekar Spotify-oldalán!

megtekintés     »     the eternal