GODFLESH: Decay

A '80-as évek forradalmi időszak volt a metal számos ágát tekintve, sok extrém metal irányzat alapköveit azokban az években rakták le nagy víziókkal rendelkező fiatal zenészek. Közéjük tartozik Justin Broadrick, aki a szintén korlátokat ledöntő Napalm Death tagja volt, s miután elhagyta akkori társait, létrehozott egy olyan csapatot, amely az extrém hangzások új formáját alakította ki. Ez a Godflesh. A Godflesh előzményeiről nem szólnék, ez szétfeszítené a recenzió kereteit, elég annyi, hogy 1988-ban született a bemutatkozó EP, majd a Streetcleanre album, a voltaképpeni debütálás, egy acélból, betonból gyártott monstruózus anyag, klasszikus fundamentuma minden mechanikus fémzenéknek. Elég annyit mondani, hogy Godflesh nélkül nem létezne Fear Factory (Burton C. Bell ügyesen elsajátította Justin Broadrick énekstílusát, lásd Streetcleaner), de az angol duó zenéje igazából hosszabb távon fejtette ki hatását. Broadrick énekes/gitáros/programozó és kitartó útitársa, G. C. Green bőgős sorra adta ki a lemezeket, és a zenekar olyan kultstátuszra tett szert, mint a Voivod, vagy a Neurosis, hogy hasonló gigászokat említsek. Ők azok, akik soha nem követik, még figyelemre sem méltatják az uralkodó trendeket, ám hatásuk annál nagyobb, mivel nem a kérészéletű hullámokat lovagolják meg, hanem egészen mélyreható változásokat eszközölnek és a zenét a legintenzívebben megélő hallgatókhoz szólnak. A Godflesh első korszaka 2002-ig tartott, de Broadrick (immáron a Jesu mellett) 2009-ben ismét visszatért korábbi zenekarához. Komoly művekkel jelentkezett a duó a második korszakban is, A World Lit Only By Fire-t különösen erősnek találtam. Nem jelentkeztek gyakran albummal, de az utóbbi években nőtt az aktivitás. Három évvel ezelőtt megjelent a Purge, majd az említett A World Lit Only By Fire alternatív verziója – A World Lit Only By Dub. Eltelik két év és itt van előttünk az új album, a Decay, mely lehet, hogy egy határt húz majd meg. Idővel kiderül. Túl számos meghallgatáson, úgy tűnik, a Decay kimondottan változatos album (a Purge anyagával egy időben készült). Aki nem bírja a gépies monotóniát, a pörölyszerű mechanikus dobokat, a minimál-riffelést, a sok zajos effektet, az ipari zörejeket, az elektronikus dolgokat, ettől a lemeztől is ideglelést fog kapni, de Broadrick igazán kreatív időszakban lehetett, amikor megírta és felvette társával a Decay anyagát. Pedig nehéz dolgokon megy keresztül. 42 perces az album, és ha élhetek egy paradox képzavarral: egy kimondottan színes Godflesh tárul a szemünk elé. Már ha egy lepusztult gyártelep látképét felemelőnek, szépnek tudjuk látni. Mindennel tudni kell élni és szellemi táplálékként használni... A vaskos alapriffek, mechanikus ritmusgitárok most is jelen vannak, de mintha összességében kevésbé lenne metalos a Decay, mint az utóbbi lemezek. De ez cseppet sem gond, ugyanis az indusztriális szövevények izgalmasan fonják körbe, tekercselik, huzagolják át a metal elgyötört porhüvelyét, fedik be a rozsdamarta fémtestet. Érdemes felismerni: a Godflesh nem „metalzenekar” annak konvencionális értelmében, hanem a metalriff is egy eszköz ahhoz, hogy a zenei látképet, amit Broadrick megálmodik, ki tudja fejezni. A gépiesség, az effektek, az elektronika, a zajdózisok mind-mind eme apokaliptikus látkép mozaikdarabkái. A zene hallgatása közben áll össze ez a vészjósló kép, amit a Godflesh oly érzékletes eszközökkel fest meg világunkról. Justin effektelt, torzított hangja összefonódik a zene géptestével, az atomóra-lüktetéssel, a posztnukleáris kor kilátástalanságával, talajvesztettségével, s marad a csodálkozás, hogy egy már az enyészeté lett vasöntöde maradványai között is ott botorkál egy zenész, hogy hangszereket találjon és eljátssza nekünk egy nyomasztó kor acélszimfóniáit.

Hallgasd meg a zenekar Spotify-oldalán!

megtekintés     »     godflesh