2026. 10. 29. 16:26 » beszámoló
szöveg és fotó: György Zoltán
Egyik nagy koncertbánatom (már ha létezik ilyen fogalom), hogy nem sikerült megnézni a Sisters of Mercyt fénykorában, az 1991-es PeCsa-koncerten... Jegyünk nem volt, vonatra se volt pénzünk, de ’lesz, ami lesz’ alapon egy barátommal elindultunk autóstoppal Miskolcról, majd miután 5 óra alatt is csak alig 60 km-t sikerült megtennünk, egy mezőkövesdi kocsmában folytottuk italba a bánatunk...
Sokat változott azóta a világ, a pénztárcánk vastagsága is, ami viszont nem változott, hogy ilyen-olyan felállással, de Andrew Eldritch azóta is turnézik a Mercyvel. Elvileg ennek nem kéne furcsának lennie, sok 40-pluszos banda turnézik még, de ha azt nézzük, hogy 1993-óta hivatalosan nem jött ki semmilyen új felvétel a csapattól, akkor már más a dolog. Akkor jelent meg az Under the Gun maxi, ami a banda utolsó hivatalos felvétele, azóta Eldritch nem érzi fontosnak, hogy az új dalokat lemezen is rögzítse. Pedig ez nem azt jelenti, hogy nincsenek. Ha hinni lehet az internetnek, azóta kb. 60 új daluk készült, ezek közül sokat azóta beemelt a koncertprogramba is. (Halk intermezzo: Eldritch ugyan nem, de egy Tobias Forsner nevű svéd úriember fontosnak tartja, hogy ezek a dalok jó minőségben is rögzítve legyenek, sorra adja ki a Sisters of Mercy tribute albumokat ezekből a dalokból, érdemes rákeresni a Spotifyon!)
De a lényeg, hogy ismét Mercy-koncerten jártunk, ezúttal a Dürerben, amit nagyon szeretünk, és volt egy előzenekar is, a norvég The Hiveminds. Hát, rájuk csak annyit tudok mondani, hogy „JUJJ!” Ismét a múltba kell nyúlnom példáért, de ha jól emlékszem, 1988-ban voltam Alberttelepen a helyi művházban egy Beatrice-koncerten, és ott volt egy noname előzenekar, ami lelkes helyi apukákból verbuválódott. Akkor éreztem utoljára ezt a vibe-ot ami egy bandából jön! Haha! Valami végtelenül amatőr, de ezzel együtt tulajdonképp bájos felállás volt, amire még haragudni se tudtam, csak tátott szájjal nézni. A basszeros úgy figyelte a kezét és hogy mit játszik mintha alig egy hónapja vette volna kezébe a hangszert, a gitáros halkan, de dühösen hozta a minimal riffeket, a dobos meg hatalmas mosollyal ütötte fél órán keresztül ugyanazt az egy ritmust, aztán hol sikerült eltalálni az ütemet, hol nem, de inkább az utóbbi. Abszolút falusi lagzis zenekar színvonal volt, ami mégis megmentette ezt a rövid koncertet az az, hogy egyrészt a dalok egyébként nem rosszak, másrészt, hogy az énekes viszont a többiekkel ellentétben nagyon jó! Ståle Krantz Bruland piszok jó frontember, nagyon jó hangja van, és még ezzel a háttérrel is is el tudja adni a show-t. A zene, ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni valami kocsmai posztpunk, ha hasonlítanom kéne akkor az egész valahol a Doors, a Birthday Party és a Damned metszéspontjában helyezkedik el. Az orgona dominál minden dalban, gitár helyett ez a szólóhangszer, ami a Doors felé billenti a dolgot, de az alapok meg a posztpunk felé. Lemezen meghallgattam őket, nem is rossz, pont ezért nagyon furcsállom ezt az élő teljesítményt. Mindenesetre élmény volt, az tény!
De vissza a Mercyre és az „új” dalokra, boncolgassuk még kicsit a dolgot, mert ezek mára olyannyira beépültek a programba, hogy nem elvétve vannak jelen a nagy klasszikusok között, hanem inkább már ezek alkotják a koncert gerincét. A huszonegy-két dalból (Doctor Jeep / Detonation Boulevard medley) tíz olyan szám is volt, amit ezekből válogattak be. Nem mondom, hogy mindent ismertem, de azért az olyanok, mint a Crash And Burn vagy a Summer, évtizedek óta repertoáron vannak, el lehetett már kapni őket. Leginkább a harmadik lemez rockosabb vonalát viszik ezek tovább, sőt az Arms akár egy Rammstein-szám is lehetne, a katonás tempójával. Abszolút nem töltelékdalok ezek, sok köztük határozottan nagyon jó, amikből csak a lemezmegjelenés hiánya miatt nem vált instant klasszikus. Ilyen pl. a koncertnyitó Don't Drive on Ice vagy a Here, ami aránylag új dal (ötéves), és én is most hallottam először, de azonnal ugrott a kedvencek közé.
Nem tudnám megmondani, milyen lehetett annak a buli, aki a fentiekkel a koncerten szembesült először, mindenesetre a totális teltházas koncert egy pillanatra sem ült le, és ebben azért nagy szerepe volt a közönségnek is, hogy jól vették a lapot és persze a zenekarnak, akik láthatóan jó formában voltak. Oké, Eldritch 67 éves, szintén a „csoda, hogy még él” kategória, és távolról sincs annyi és olyan hangja már, mint fénykorában. Hál’istennek ezt nem Vince Neil módjára brutál torzra tekert hangerővel palástolja, és nem is úgy, mint pár hónapja Tricky, aki két énekesére bízva a koncertet csak néha belemorgott a mikrofonjába. Szóval helyén kezeli a dolgot, láthatóan ismeri a határait.
Ennek megfelelően vannak a dalok is áthangszerelve és persze besegített vokállal a két gitáros is: Ben Christo, aki már pont 20 éve a csapat tagja, ezzel talán a legrégebbi fix ember Eldritch mellett, és a japán származású Kai, aki a gitárok mellett a női vokálokat is vitte, és nem is rosszul. Helyettesíteni nem lehet a tragikus sorsú Ofra Haza csodálatos hangját a Temple of Love-ban, de megidéznie sikerült. És persze említsük meg az őstagot, Doktor Avalanche-ot, az analóg szintetizátort, aki mára nemcsak a dobokért, de a basszus- és billentyűtémákért is felelős. Persze van neki egy kezelője is, az internet szerint ő Chris Catalyst volt, aki korábban már gitározott a csapatban, de a banda hivatalos felállása jelen pillanatba trió.

Ahogy figyeltem a koncertet, egyre kevésbé tudtam elhessegetni azt a képet, ahogy Eldritch, mint az ősöreg kopasz és összeaszott Nosferatu terelgeti két protezsáltját, Mina és Jonathan Harkert, a háttérben meg Renfield szkeptikusan figyeli az eseményeket. A sejtelmes, csak hátulról jövő világítás, a rengeteg füst, Eldritch mozgása és gesztikulációja mind ezt támasztotta alá. Még a hangzás is rideg és kicsit kásás volt, bár ez szerintem a koncepció része. Először kicsit idegennek is éreztem az egészet, inkább figyeltem, mint igazán élveztem az amúgy – legyünk őszinték! – nem hibátlan bulit, aztán úgy kb. a Detonation Boulevardnál voltam úgy, hogy »mit szőrözök én, miért keresem a hibákat, mikor itt van előttem egy olyan show, egy olyan bandával, akikért 40 éve rajongok«. Valószínű, hogy a közönség is így volt ezzel, kb. itt indult be igazán az egész, jöttek is az olyan klasszikusok, mint a már említett Temple of Love, a pörgős More – vagy a hátborzongató Dominion / Mother Russia, egy olyan dal, ami miatt egész Jordániáig utaztam, hogy lássam a helyet, Petrát, ahol a klipjét forgatták! Végül a ráadás blokk volt az, ami igazán meggyőzött, hogy egy felejthetetlen bulit láttam. Az Aftrehoursszal jöttek vissza, ami egy elfeledett gyöngyszeme a csapatnak még 1984-ből, ráadásul koncerten soha nem játszották mostanáig. Talán a zenekar legsötétebb dala ez, és szerintem mostanra érett be igazán, az idős Andrew kellett hozzá, hogy ez igazán üssön. Hátborzongató volt! A lírai Something Fast egyik kedvencem a csapattól, ezért külön hálás voltam, majd zárásnak a Lucretia My Reflection / This Corrosion párosa mindent vitt! Eldritch kevesebbet beszél, mint Till Lindemann, az egész koncerten egy árva „Thank you!” volt, amit kaptunk tőle, de láthatóan tényleg élvezte a bulit, ráadásul a végén ő volt az, aki utoljára elhagyta a színpadot. Furcsa, de zseniális csillaga a dark/goth világnak, sőt magának a rockzenének is a csapat, hasonló jelentőségű és színvonalú bandát a The Cure-on kívül nem is tudnék említeni. A három klasszikus albumuk tele a stílus nagy slágereivel, amit láthatóan a fiatalok is folyamatosan felfedeznek, megkockáztatom több volt huszonéves arc a koncerten, mint a magamfajta öreg róka. És most, hogy ez megvolt, jöhet májusban ugyanitt a The Mission! (A képeket a cikk szerzője készítette mobiltelefonnal.)

megtekintés » the sisters of mercy, the hiveminds, dürer kert
SILVERTOMB:
The Interpretation of Nightmares
A Peter Steele 2010-ben bekövetkezett halálával, illetve zenekara, a Type O Negative végleges földbe állásával keletkezett űr betöltésére több próbálkozás is történt az elmúlt bő másfél évtized során a gótikus doom metalnak nevezett színtéren. A legautentikusabb kísérle...
kritika
IRON SAVIOR:
Deathbringer
Igen erős aktivitást mutat az utóbbi időben a tipikusan germán gyökerű, sebességmániás, dallamos euro-power metal műfajának egyik alapcsapata, az énekes-gitáros Piet Sielck vezette hamburgi Iron Savior. Machine World címmel mintegy másfél éve jelentették meg az egészen korai, Noi...
kritika
HATEBREED:
Fatal Paradox
Hat év csendjét töri meg a connecticuti Hatebreed a Fatal Paradox kiadásával, de egy kilencedik sorlemez esetében ez nem kell, hogy bizonyítási vággyal társuljon. Szerencsére Jamey Jastáék sem feszültek rá erre a kérdésre különösebben, ami azért örömteli, mert a Fatal Paradox ...
kritika
RUIN AND REVERIE:
The Seed Of Chaos
Ray Alder is azon énekesek – nem túl népes – társaságát gyarapítja nálam, akiknek ha csak a nevét meghallom egy-egy új kiadvánnyal kapcsolatban, máris elementáris erejű kíváncsiság horgad fel bennem. A Ruin And Reverie debütalbumához is Ray neve vezetett el, és ahogy korább...
kritika