Turnéarcok: Vera Streefland – Merchárus & produkciós asszisztens

Turnéarcok rovatunkban közelebb hozzuk azokat, akik nélkül egyetlen koncert sem jöhetne létre. A háttérben dolgozó stábtagok őszintén mesélnek szakmájukról, a turnézás kihívásairól és legjobb pillanatairól, arról az életről, ami a színfalak mögött zajlik. Először is mesélnél magadról, és arról, mivel foglalkozol a zeneiparban? „Vera vagyok, 28 éves, és 2016-17 óta dolgozom a zeneiparban. Egy fesztiválszervező cégnél kezdtem gyakornokként, onnan pedig szépen lassan belesodródtam a turnézásba. 2018 óta nagyjából 10–11 turnén vettem részt különböző előadókkal, főleg árusként. Emellett Hollandiában rendszeresen vállalok produkciós asszisztensi munkákat fesztiválokon és olyan helyszíneken, mint a Ziggo Dome. A fő irány nálam a merch és a produkció, de dolgoztam már speciális effekteken is egy K-pop előadónál, és néha elvállalok artist hospitality munkákat is, ha belefér az időmbe.” Hogy jött az első turnélehetőséged? „A zeneipari tanulmányaim alatt szinte mindenki azt mesélte, hogy ők csak úgy belecsöppentek ebbe a szakmába, ezért rájöttem, hogy nekem is ki kell mozdulnom, hogy kapcsolatokat építsek és valódi tapasztalatot szerezzek. Jelentkeztem egy holland produkciós céghez gyakornoknak, amit Facebookon találtam, és fel is vettek. Ott szorosan együtt dolgoztam a produkciós vezetővel, aki egyben Don Airey-nek, a Deep Purple billentyűsének turnémenedzsere is volt, és mivel nagyon jól kijöttünk egymással, később megkérdezte, lenne-e kedvem velük menni turnéra és átvenni a boltot. Korábban sosem dolgoztam árusként, de voltak ismerőseim, akik igen, úgyhogy elvállaltam pár alkalmi munkát, hogy belerázódjak, aztán velük tartottam a turnéra. Jól sikerült, szóval a következő évben csináltunk egy újabb kört, és az így épülő kapcsolatrendszeren keresztül végül az U.D.O./Dirkschneider csapattal is elkezdtem együtt dolgozni.” „Mivel többnyire éjfél körül, vagy akár hajnali egykor végzünk, és ilyenkor még iszunk egy gyorsat a stábbal, biztosan nem kelek fel korán várost nézni.”Milyen egy átlagos napod turnén? „Egy tipikus napon, amikor Dirkschneider az este fő fellépője, a bepakolás általában dél körül kezdődik, és onnantól gyakorlatilag végig munka van. Nálunk az a munkafolyamat, hogy először a színpadhoz tartozó felszerelés megy be, és csak utána jön a merch, amikor a helyi segítők felszabadulnak. Amint én is nekiállok, nagyjából megállás nélkül dolgozom a koncert alatt és a koncert utáni rohamnál, egészen addig, amíg le nem cseng minden. Összerakom a pultot, feltöltöm a készletet, mindent előkészítek, aztán kapunyitástól a standnál állok, árulok és beszélgetek a rajongókkal. A koncert után általában jön még egy utolsó nagy hullám; amikor ez is lecsendesedik, megszámolom a bevételt, frissítem a táblázataimat, lezárom a kártyaterminálokat és a kasszát, majd mindent visszapakolunk a kamionra. Ha van VIP, akkor a nap elején a VIP-csomagokat is én készítem össze és osztom ki. Mivel többnyire éjfél körül, vagy akár hajnali egykor végzünk, és ilyenkor még iszunk egy gyorsat a stábbal, biztosan nem kelek fel korán várost nézni. Egyáltalán nem vagyok reggeli típus, inkább tovább alszom, és csendes délelőttöt tartok – pihenek az ágyban a buszon, amíg tényleg muszáj felkelnem. Árusként egész nap folyamatos pörgésben vagyok egy hangos, zsúfolt környezetben, ezért ez a kis reggeli nyugalom nagyon fontos, hogy kicsit feltöltődjek.” Mi az, amit szerinted sokan félreértenek a munkáddal kapcsolatban? „Kívülről sokan még mindig úgy képzelik, hogy ez egy csillogó ’sex, drugs & rock ’n’ roll’ életmód: egész nap csak híres emberekkel lógsz, bulizol, és eladsz pár pólót. A valóság az, hogy a tizenkét órás munkanap teljesen normális, és turnén simán lehet ennél jóval több is. Imádom a munkámat, tényleg, de ez nem egy könnyű, csilli-villi meló, hanem kőkemény munka.” A turnézás még ma is elég férfiak uralta terep. Érezted már úgy, hogy nőként nehezebb vagy más az élet turnén? „Szinte bármelyik szakmáról legyen szó, a nőknek általában jobban meg kell küzdeniük azért, hogy bizonyítsanak, és a zeneipar sem kivétel. Az emberek egy férfinál sokkal hamarabb elhiszik, hogy ért ahhoz, amit csinál. Emellett az is benne van, hogy ha nőként vonzónak találnak, rögtön feltételeznek dolgokat. Rengetegszer volt már, hogy azt gondolták rólam, hogy valamelyik bandatag barátnője vagyok, vagy hogy biztos lefeküdtem valakivel, hogy megkapjam az állást, ami elég sértő, ha évek óta keményen dolgozol azon, hogy felépítsd a szakmai hitelességedet és a tudásodat. Férfi kollégáktól még sosem hallottam, hogy bárki ilyeneket feltételezett volna róluk, én viszont állandóan ilyen jellegű kérdéseket kapok. Országtól függően néha nagyon maradi hozzáállással is találkozol. Bemész a helyre, és ott áll egy kizárólag férfiakból álló helyi stáb, akiknek az arcára van írva: »Mit keres itt ez a nő?« Mintha egyszerűen nem tudnák felfogni, hogy a stábban egy nőnek is megvan a saját feladata, jól végzi a munkáját, és nem csak valami kiegészítő vagy dísz.” Szerinted javult valamennyit a helyzet az évek során? „Az iparág egészében még nem látok hatalmas változást, magamon viszont igen. Amikor 21 évesen elkezdtem turnézni, sokszor éreztem magam megfélemlítve a rajongók viselkedése miatt – volt, aki fogdosni próbált, vagy undorító megjegyzéseket tett. Ezek nagyon rosszul estek, de nem tudtam, hogyan beszéljek róluk, főleg úgy, hogy mindig én voltam az egyetlen nő a stábban, ezért inkább magamban tartottam, és néha egy koncert után a mosdóban sírtam ki magam. Idővel, miután újra és újra szembesültem ezzel, kénytelen voltam egyre határozottabban kiállni magamért. Ma már, ha valaki bunkó vagy átlép egy határt, nagyon egyértelműen meghúzom a vonalat, és nem fogok csendben maradni. Amikor idén olyan turnén voltam, ahol több nő is volt a stábban, ez a téma teljesen magától előkerült. Egymás történeteit hallgatni egyszerre volt nagyon fájdalmas és dühítő, de közben erőt is adott, és tényleg azt érzem, hogy a nők a szakmában egyre bátrabban szólalnak fel, ami szerintem szuper. Szerencsés vagyok, mert többnyire ugyanazokkal a zenekarokkal dolgozom, így velük már már biztonságban érzem magam, különösen a Dirkschneider csapattal. Tudom, hogy ha bármi történne, kiállnának mellettem. Bár sajnos nem mindenkinek adatik ez meg. Hallottam olyan nőkről, akik nem érezték magukat biztonságban a buszon egyes emberekkel, mégsem mertek kiszállni a turnéból a pénz miatt, vagy attól félve, hogy rossz hírük lesz, mert félúton otthagyták a munkát. Én eldöntöttem, hogy ha velem valami ilyen történne, inkább eljönnék. Ha valaki emiatt megbízhatatlannak tartana, az az ő problémája – az én biztonságom és lelki békém fontosabb. Nagyon remélem, hogy a szakmában dolgozó nők érzik, hogy joguk van kilépni egy helyzetből, ha nem érzik magukat jól, és joguk van felemelni a hangjukat, amikor szükség van rá.” „Nagyon fontos, hogy figyelj magadra, és arra, hogyan bánnak, valamint hogyan beszélnek veled.”Milyen tanácsot adnál annak, aki hasonló munkáról álmodik, mint te? „Van egy mondás, amit nagyon szeretek: »Amint a tisztelet kimegy az ajtón, te is menj utána.« Nagyszerű – és őszintén szólva szükséges is –, hogy szenvedéllyel végezd ezt a munkát, különben nem vállalnád be a hosszú órákat és azt, hogy ennyit legyél távol az otthonodtól és a szeretteidtől. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy figyelj magadra, és arra, hogyan bánnak, valamint hogyan beszélnek veled. Szabadúszóként te vagy a saját főnököd és a saját márkád. Nincs HR-osztály a turnén, ezért különösen fontos, hogy meg tudd védeni magad, és felismerd, amikor egy helyzet egyszerűen nincs rendben.” Ha már a tanácsoknál tartunk, számodra mi az a három alapvető dolog, amivel túl lehet élni egy hosszú turnét? „Az első az akupresszúrás matracom. Amióta először használtam, minden turnéra magammal viszem – állandó derékfájással küzdök, és ez nagyon sokat segít a lazításban és az alvásban. A második a füldugó, mert mindig jó esély van rá, hogy valaki horkol a buszon. A harmadik pedig a kényelmes ruhák, főleg a papucsom. Ezekben vagyok esténként a zuhany után, és ha gyorsan le kell ugranom a buszról, csak belebújok, és már mehetek is. Turnén a kényelem aranyat ér.” Mi volt eddig a legjobb vagy legviccesebb élményed turnén? „Egy idő után minden összemosódik, de van pár pillanat, ami azért megmaradt. Egyszer késő este a busz közös terében ültünk hárman, amikor hirtelen megszólalt a Bluetooth-hangszóróból egy relaxáló német hang: »És most élvezd a felhőket…« Totál lefagytunk, majd egymásra néztünk és kitört belőlünk a röhögés. Kiderült, hogy valaki lefeküdt aludni, és elfelejtette leválasztani a telefonját a hangszóróról. Szerintem vagy öt percig nevettünk megállás nélkül. Egy másik alkalommal egy rögtönzött borbélyüzlet nyílt a buszon: az egyik zenekartag elkezdte ollóval igazítani egy stábtag szakállát, miközben a busz épp száguldott az autópályán. Nyilván nem ez volt élete legbiztonságosabb döntése, de nézőként iszonyú szórakoztató volt.” Végezetül, merre szeretnél tovább menni a szakmában, és mi lenne számodra az álomturné? „Pozíció szempontjából szívesen mennék a turnémenedzsment felé, vagy még inkább a produkció irányába. Imádom az árusítást, de nagyon élvezem azokat a más típusú kihívásokat is, amiket a produkciós munka támaszt. Álomturnék terén úgy érzem, a Halestormmal iszonyúan jól érezném magam, mert mindannyian elképesztően jó fejek. Nagyon szeretem a The Warningot is, velük például turnémenedzserként dolgozni szintén óriási élmény lenne. Az Alter Bridge-et is imádom, de nem vagyok benne biztos, hogy az abszolút kedvenc zenekarommal turnézni a legokosabb ötlet lenne. Manapság szinte mindig munka miatt megyek koncertekre, amitől kicsit elmosódott a határ munka és szórakozás között. Attól tartanék, hogy ha a kedvenc zenekarommal turnéznék, annak is elveszne a varázsa, és csak munka lenne, úgyhogy abból a varázslatból inkább megtartanék egy kicsit magamnak.” TARTALOM VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2025. novemberi számából.

Bezár

Bezár

Bezár

megtekintés     »     turnéarcok, Vera Streefland, dirkschneider